Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974)

Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974) - Sashegyi Oszkár: Közigazgatásunk polgári kori ügyviteli és iratkezelési módszereinek kialakulása / 461–503. o.

462 Sashegyi Oszkár /. A polgári kori ügykezelés előzményei: a késő feudális kori „nova manipulatió" A török kiűzése után a Habsburg-uralkodók által a magyarországi ügyek intézésére újjászervezett, illetőleg létrehozott központi hatóságok: az 1690-ben kormányszékké kiépített magyar királyi udvari kancellária, az 1720-ban új hivatali utasítást nyert magyar királyi kamara és az 1724-ben felállított magyar királyi helytartótanács többé-kevésbé rendi színezetű kollegiális testületek voltak. Az érdemi ügyintézési munkát a tanács végezte, a döntéseket a tanácsüléseken hozták szavazattöbbség alapján. A döntések előkészítéséről alig, vagy nem megfelelő formában (bizottságilag) történt gondoskodás. ' A tanácsülésekről jegyzőkönyveket vezettek. A tanácsnak általában két segédhivatal: kiadóhivatal és irattár, és egy szakhivatal: a számvevőség állt rendelkezésére. A segédhivatalok iratkezelése meglehetősen kezdetleges, régies volt, ami erősen hátráltatta az ügyintézés gyorsaságát és hatékonyságát. A hagyományos ügyviteli és iratkezelési módszereken az 1760-as évek végétől kezdve változtattak. Ekkor vezették be a „nova manipulatio"-nak, új ügykezelésnek nevezett gyakorlatot, ami azután a hatóságok belső életét lényegében véve egészen az 1848. évi polgári forradalom következtében történt megszűnésükig jellemezte. Az új ügykezelés fokozatos bevezetése azokkal a reformokkal függött össze, amelyek a Habsburg-birodalom államigazgatásának modernizálását célozták. E reformokat az 1760-ban felállított államtanács kezdeményezte és az államtanács ülésein részt vett társuralkodó, II. József, kezdetben támogatta, majd később, egyeduralkodóként, kíméletlen energiával vitte keresztül. A reformok célja végsősoron a hétéves háborúban (1756—1763) meggyengült monarchia regenerálása, hatalmi állásának, anyagi erejének biztosítása volt. Ennek érdekében igyekeztek szervezeti vonalon erős centralizációt végrehajtani, s ugyanakkor az ügyvitel határozott, modern formáit is kialakítani. A reformok sorát a birodalom központi hatóságainál kezdték, de hamarosan megvalósították azokat a magyarországi dikasztériümoknál is, amelyek rendi-patriarkális jellegű ügyintézése akadályozta a központi hatalom akaratának gyors és hatékony végrehajtását. Végül II. József, hogy a törvényhatóságok ellenállását megtörje, megszüntette azok autonómiáját, s a megyei igazgatás ügyvitelét is az állami hatóságokéhoz hasonlóan szabályozta. A birodalmi centralizációval, s az ügyvitel modernizálásával összefüggésben került sor a magyarországi közigazgatási hatóságok ügyviteli nyelvének reformjára is. II. József 1784. május 11-én kiadott nyelvrendeletében kimondotta, hogy a magyarországi központi hatóságoknak még az év november 1-től, a törvényhatóságoknak pedig egy évvel később a „holt" latin nyelv félretolásával át kell térniük a német nyelv használatára. Közismert tény, hogy e rendelet oly erős visszahatást váltott ki a rendek körében, amely hozzájárult II. József rendszerének bukásához. A császár halála után mind a kormányszékek, mind az önkormányzati jogaikat visszanyerő megyei törvényhatóságok visszatértek a latin nyelv használatához, és csak az 1844. évi II. tv. rendelte el, hogy az udvari kancellária az országba küldendő minden kiadványában, a helytartótanács pedig mindennemű tárgyalásai során is a magyar nyelvet használja. E törvény a latin nyelvet véglegesen kiküszöbölte a magyarországi közigazgatásból, s ezzel a polgári állam kialakulásának egyik lényeges feltételét valósította meg.