Levéltári Közlemények, 43. (1972)

Levéltári Közlemények, 43. (1972) 2. - IRODALOM - Bónis György: C. R. Cheney: Notaries public in England in the thirteenth and fourteenth centuries. Oxford, 1972 / 422–423. o.

Irodalom 423 nálunk. Egy pápai nuncius mellett írta az első ismert „apostoli" közjegyző londoni oklevelét 1258ban. A hatvanas évektől szaporodnak a példák, 1268-ban megjelenik az első angol közjegyző, Johannes Erturi de Cadomo (Caen), akinek pályájával Cheney a függelékben foglalkozik. A korai évek tanulságát így vonja le: „Egy legátus a latere volt az itáliai befolyás természetes csatornája a latin egyházban." (22.1.). Bár a központi bíróságok ellenálltak az újmódi intézménynek, elterjedését nem tudták megakadályozni. Döntő lépés volt John Pecham ferencesnek canterbury-i érseki kinevezése (1279); ő sokáig élt a pápai udvarban, s egy olasz közjegyzőt hozott magával Angliába. Ez, Johannes de Bononai Summát írt az egyházi bíróságokon működő közjegyzők számára, s az angolok kezdték megtanulni a mesterséget. Angol főpapok felhatalmazást kaptak nótáriusok kinevezésére, és ilyeneket alkalmaztak udvarukban. Pecham halálakor (1292) az egyházmegyék nagyobbik felében működtek már, főleg egyházi perek jegyzőiként. Ez a XIV. században általánossá lett; az ő munkásságuk eredményei az angol levéltárak ritka kincsei, a püspöki regisztrumok. Saját működésükről azonban nem vezettek — itáliai módra — imbreviatúra-könyveket, s nem tartoztak külön korporációba sem. Ennek a működésnek nagy része — akárcsak nálunk — a szentszéki bíróságokon folyt le. A XIV— XV. században a közjegyzői aktivitás jelentős formuláskönyvekben és levélgyűjteményekben csapódott le. Erre az időre a közjegyző már az angol társadalom megszokott alakjává vált. Cheney egy további fejezetben felveti azt a kérdést, jutott-e szerep a tabellióknak az egyházi adminisztráció és bíráskodás körén kívül is. Bár a Common Law rendszere és írásbelisége ekkorra már kialakult, a közjegyzők találtak még elég feladatot. Igaz, II. Edward 1320-ban megtiltotta a császári felhatalmazású közjegyzők működését az országban, de ez csak Anglia függetlenségének hangsúlyozására irányult (rex est imperátor in regno suo). Ugyanabban az évben pápai felhatalmazást eszközölt ki angol püspököknek tabelliók kinevezésére. A XIV. században sokan dolgoztak közülük a király szolgálatában, még mint kancellárok is. Peres és peren kívüli eljárások iratait az állami szervek is gyakran másoltatták velük, különösen ha az ország jogait kellett megvédeni a római szentszékkel szemben. De a legtöbb munkát a diplomáciai iratok készítése és hitelesítése adta nekik, főként a százéves háború korában. Magánosoknak láthatóan kevesebbet dolgoztak, alkalmasint megosztották idejüket a „közszolgálat" és az egyéni megrendelések között. Külön foglalkozik a szerző a közjegyzők kinevezésével. A pápai közjegyzők kinevezése nem tért el az általános szokástól: vagy közvetlenül a kúriában, vagy az erre felhatalmazott főpap útján történt, miután a jelöltet megvizsgálták „in literatura". A szükséges ismereteket a latin iskola elvégzése után egy-egy püspök udvarában, a gyakorlatban, vagy külföldi egyetemen lehetett megszerezni, de a XIV. században már Oxfordban is működött egy erre alkalmas tanfolyam. Rendkívül érdekes az a kérdés: ki nevezte ki a „császári" közjegyzőket? A korai angol esetek (1320 előtt legalább hat) tanúsítják, hogy erre Róma város prefektusának volt joga; ezt a címet ebben az időben Rogerus.de Monte Florum viselte. A császári felhatalmazású közjegyzők gyakran megszerezték az „apostoli" minősítést is. Többségük ugyancsak klerikus volt, de nincs kizárva laikusok kinevezése sem. Cheney úgy véli, hogy a közjegyzőt a magister tiszteleti címe illette meg. Végül kitér az ellenőrzés kérdésére; ez láthatóan az érsek (püspök) joga volt. 1402-ből fennmaradt egy becses összeírás, melyet függelékben közöl a szerző; eszerint a londoni egyházmegyében 48 közjegyző igazolta hitelességét és jó hírét, míg 13 nem felelt meg a követelményeknek. Részletesen foglalkozik a szerző a közjegyzői oklevelek diplomatikájával. A fogalmazvány (nóta) és az eredeti regisztrum (protocollum) nem jutott olyan jelentőséghez,, mint Dél-Európában. Viszont a kész oklevél formája általában megegyezett a kontinentálissal. A közokiratok jó része átirat. Kevés szerződés és ritka a végrendelet — szemben a mi gyakorlatunkkal—, és a legtöbbet kiadhatták volna pecsétes oklevélben is. A hitelesítő záradék és a signum ismét megegyezik az európai gyakorlattal. Ugyancsak hasonló az a szokás, hogy a közokiratot — főleg a szentszékeken — pecséttel is megerősítették. A keltezés viszont az angol szokást követi, az évet Gyümölcsoltó Boldogasszonytól számítja. Az írásbeli munka minősége általában jó. Fontos Cheneynek az a megállapítása, hogy a nótáriusi formulák a római jog számos elemét örökítették át. Cheney könyve alapvető munka. Tárgyalását széleskörű kutatásra alapítja, mely a Vatikántól a szétszórtan fekvő angol káptalani levéltárakig terjedt. Erről tanúskodik a mellékletként közölt 23 oklevél és 6 facsimile. Jól ismeri a francia és a német szakirodalmat is. Munkája nemcsak az angol történeti irodalomnak, hanem az európai diplomatikának is jelentős, maradandó eredménye. Bónis György