Levéltári Közlemények, 42. (1971)

Levéltári Közlemények, 42. (1971) 2. - IRODALOM - Degré Alajos: Hajdú Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex tervezete. Budapest, 1971 / 342–344. o.

344 Irodalom tanárokat. A szerző nézete szerint jobb tervezetet is produkálhattak volna, ha az elmélet embereit is szóhoz juttatják. Ámbár azt ő is elismeri, hogy büntetőjogtudományunk fejletlen volt, így a professzoroktól sem lehetett volna többet várni, mint amennyit Zichy Károly, Ürményi és általában a jozefinisták szűk köre a javaslathoz adni tudott. Inkább az látszik valószínűnek, hogy a professzorok behívásával gyarapodott volna a változtatást kívánók számaránya. Világosan bizonyítja, hogy a számos átszövegezésen átesett — részben eredetileg is konzervatív fogalmazóktól származó — végleges szöveg feudális jellegű, mely számos nemesi privilégiumot (letartóztatás, bizonyos büntetésnemek kizárása) fenn kíván tartani, és nem állítható az 1791-es francia büntetőtörvénykönyv mellé. Elismeri azonban, hogy a javaslatnak nagy előnyei vannak, törvényerőre emelés esetén egészen új irányba terelte volna a büntetőjoggyakorlatot. Egyik nagy előnye, hogy az életbe léptető törvénytervezet elfogadja a nullum crimen sine lege elvét, azaz csak a Kódexben foglalt bűntettek címén teszi lehetővé a büntetőper megindítását. Ez a bírói önkény jelentékeny részét felszámolta volna. A másik pedig az, hQgy az általános büntetőjogi elveket „alapelvek" címen a kódex élén összefoglalja. Ezek az alapelvek pongyolán vannak ugyan fogalmazva, de általában sszínvonalasak. Persze hibái is vannak. így a bírói függetlenség elvi fogalmát sem ismeri, pl. a 11. alapelv utolsó bekezdése előírja, hogy bizonyos esetben a bíróság ítélethozatal előtt útbaigazításokat kérjen a Legfelsőbb Bíróságtól. A jogos védelmet mindössze egy mellékmondatban említi, amiből azt a következtetést lehet levonni, aminek már máshol is hangot adtam, hogy Werbőczyből csak azt fogadták el és tisztelték, ami az akkori uralkodó osztály számára előnyös volt. Bármilyen szép szabályokat közölt Werbőczy a jogos védelemről, azzal nem törődtek. Ahhoz, hogy kellőképpen értékelhesse, mi újat adott a törvénytervezet, össze kellett vesse a tervezet keletkezése előtti büntetőjoggyakorlattal. Persze nem lehetett feladata teljes képet festeni erről a gyakorlatról. Ez külön és nem is rövid kutatómunkát, eredményében egy külön könyvet igényel. Nem is tudjuk, számíthatunk e belátható időn belül ilyen kutatóra. A szerző csak rövid vázlatot ad a gyakorlati „előzményekről". Ehhez azonban kutatómunkát nem végzett, a megyei levéltárak anyagához nem nyúlt, megelégedett Grünwald Béla adataival és Vájnának a régi hazai büntetésekről írt könyvében részletesen ismertetett Hont megyei emberevési perrel. Grünwald azonban maga sem volt részletkutató, és nem alaptalanul vádolták azzal, hogy kevés adatból általánosít. Az így festett kép azonban túlságosan sötétre sikerült. Igaz, a szerző előtt Fayer László optimista értékelése feküdt, amit — helyesen —• cáfolni akart. De a roppant gyér és elavult jogszabályok-nagyon szélsőséges lehetőségeket adtak a gyakorlatnak. Igaz, volt emberevő per is, igaz, hogy még a XIX. század harmadik évtizedében is az volt a közfelfogás, hogy minden lopásra halál az „ordinaria poena" (Levéltári Közlemények 1961. 112.1.), de előfordult, hogy merőben feudális szabályokat humánus ítéletek alátámasztására használtak. Legyen szabad itt csak Zala megyének 1752-ben Hajba János boszorkányperében hozott felmentő ítéletére hivatkozni, amikor a törvényszék azon a címen tagadta meg a tiszti ügyész által kívánt kínvallatást, hogy mindegyik megrontási esetről csak egy tanú vallott (a saját ügyéről), hiába van tehát számos tanú, egyetlen megrontást sem valószínűsít kettő, márpedig unus testis nullus testis (Göcseji Múzeum emlékkönyve Zalaegerszeg 1960. 228 1.). Persze ebből sem szabad messzemenő következtetéseket levonni. Inkább csak azt szeretném ezzel alátámasztani, mekkora szükség volna a XVIII. századi büntető joggyakorlatnak — amiről már bőségesen van írott emlékünk — részletes megvizsgálására. Mikor, hol, milyen tárgyi, társadalmi vagy szubjektív tényezők hatására vált a nagyon széles lehetőségekben mozgó gyakorlat embertelenebbé vagy humánusabbá. Hajdú munkája minden levéltári adatszerűsége és precizitása mellett is szenvedélyes könyv. Teljes rokonszenvvel ismerteti a felvilágosodás büntetőjogi alkotásait, a Sanctio Josefina-t és a toscanai büntető kódexet, bár hibáikat is elismeri. Ugyanilyen lelkesen ismerteti a felvilágosodás magyar képiselőinek, Zichynek és társainak törekvéseit. Viszont a magyar jakobinusok peréből is jól ismert közvádlót, Németh Jánost, aki 1805-ben részletesen, de nem éppen magasan szárnyaló érveléssel megakadályozta a törvénytervezet újratárgyalását, a negatív jelzők halmozásával jellemzi. Ez a szenvedélyesség azonban csak emeli a tárgyalás sodró áradatát. Akad természetesen olyasmi is benne, amivel nem tudok egyetérteni. Szerző szerint a modern (összefoglaló) kodifikáció gondolata a felvilágosodással született meg. Ezt azonban csak a büntetőjogi kodifikációra fogadhatom el. A francia magánjog kodifikációját Daguesseau már 1731-ben megindította. Igaz, csak néhány öröklési jogi fejezet készült el belőle, amit életbe is léptettek, azután az egész akció 1747-ben meg is bukott (Olivier Martin: Précis d'histoire dudroit. Paris 1934, 218.J1.). De az akció két évtizeddel megelőzte a nagy francia enciklopédia megindulását, pedig a felvilágosodást mint szélesen érvényesülő eszmeáramlatot nem tekinthetjük ennél korábbinak. A könyv nagy lépéssel vitt közelebb bennünket ahhoz, hogy a büntetőjogtörténetet egészében áttekinthessük. Degré Alajos