Levéltári Közlemények, 42. (1971)

Levéltári Közlemények, 42. (1971) 2. - FORRÁSKÖZLÉS - Vanyó Tihamér: Belgrádi püspökök jelentései a magyarországi hódoltság viszonyairól, 1649–1673 / 323–339. o.

324 Vanyó Tihamér A hódoltsági katolikusok minden bajjal, vésszel dacoló, legszívósabb lelkipásztorai a bosnyák ferencesek voltak. A domonkosok sikertelen próbálkozásai után a pápaság a 13. században őket bízta meg a sok zavart okozó balkáni patarénusok megtérítésével, s e célból plébánosi jogokat és bőséges fölhatalmazást kaptak. Bosznia 1463-i török meghódítása után is helyükön maradtak, sőt működésük zavartalan folytatása érdekében szultáni oltalomlevelet is szereztek. A török életmódjuk egyszerűsége, szegénysége, kizárólag lelki igazodása miatt szívesen megtűrte őket. Török közmondás szerint: „Ahol mi vassal, karddal megjelenünk, ott a testvérek tarisznyával kéregetnek." 1514-ben a politikai viszonyoknak megfelelően külön-külön rendi őrséggé alakultak a török alatt élő kolostorok (Provincia Bosnae-Argentinae, másként Bosnae-Srebrenicae, magyarul: Bányavidéki rendtartomány), és a keresztény uralom alatt maradtak. (Prov. Bosnae-Croaticae, Bosnyák-horvát rendtartomány.) Történetünkben a bányavidéki rendtartomány jutott nagy jelentőséghez. Hatókörét korszakunkban a következő adatok érzékeltetik: a legnyugatibb zárda a legkeletibbtől, illetve a legészakibb (Buda) a legdélibbtől gyalogosan húsz napi távolságra feküdt. Tagjainak működése három országra (Dalmácia, Bosznia, Magyarország) és kilenc egyházmegyére (Makarszka, Bosznia, Belgrád, Szerem, Pécs, Csanád, Kalocsa, Vác, Eger) terjedt ki. Az egésznek magva, a boszniai rész aló. század végén csak 16 kolostorból állt 163 rendtaggal, közülük 109 volt fölszentelve. 1639-ben már 17 konventje,. 100 plébánialakja (hospitium) s 412 rendtagja van. A boszniai katolikusok lélekszáma ugyanekkor 74 ezerre tehető. Számuk a török nyomás miatt hazánkba történő elvándorlással állandóan csökkent. A lelkipásztori tevékenység súlypontja Magyarországra tolódott át. (Szlavónia, Szerémség, Bánság, Bácska, Baranya és a Dunamente.

3

) Működésük lehetőleg kolostorok körül csoportosult, de a lelkipásztorok legnagyobb része a falvakban élt, vagy mint vándormissziós óriási területen mozgó lelkészkedésí folytatott. Ez az életmód teljes igénytelenséget, emberfölötti türelmet, fáradságot kívánt, s a rablók és katonák garázdálkodásai miatt állandó életveszélyt jelentett. A misszionárius, sőt a bérmaútját végző püspök is álruhában utazott, raguzai vagy bosnyák kereskedők társaságában elvegyülve, s az önvédelem érdekében fegyvert viselve. Fölismerése esetén ez persze óriási kockázattal járt. Megtörtént, hogy a törököktől üldözött katolikus bunyevácok az őket titkon meglátogató ferences atyákkal együtt a Szabadka melletti Palicsi-tóba menekültek, s az üldözők közeledtére víz alá merültek, és nádszálon át vettek lélegzetet.* A bosnyák ferencesek a bácsi magyar hívek kérésére már a török hódítás kezdetén, 1533-ban hazánkba jöttek, s a pápa és az uralkodó hozzájárulásával elvállalták lelki gondozásukat. Bácska elnéptelenedett vidékére nemsokára szerbek jöttek Krassószörényből és Torontálból. Az ottmaradt kevés magyartól átvették és a felismerhetetlenségig eltorzították a helyneveket. A 16. század vége felé már katolikus bosnyákok is laktak Bácskában, s a bosnyák ferencesek ott vannak Baján, Szegeden, a Tisza-Maros szögében és a Bánságban. Az 1630-as években pedig lelkészkednek Pesten, Buda környékén, kijárnak Esztergomba, Székesfehérvárra, jelen vannak Tökölön s messze dél felé a Duna jobb partján, továbbá Kalocsán és vidékén. A szervezett lelkipásztorkodást — a pápaság támogatásával — a 16. század végén s a 17. elején kezdik meg. Ekkor a török megszállta egész Magyarországon átveszik a püspöki és plébánosi teendőket, s 1622-től mindenben a Propaganda utasításai szerint járnak el.

5 Ilyen irányú működésüknek különös jelentőséget adott az a körülmény, hogy a török uralom állandósulása és az erdélyi vallási viszonyok változása lehetetlenné tette az előző katolikus egyházi szer3 Unyi Bernárdin: A mohácsi ferencesek története. Gyöngyös, 1943. 15. — Uő.: Sokácok, bunyevácok és a bosnyák ferencesek története. Bp., 1947. 112, 141, 142, 70. Főként eredeti forrásokból merítő, igen tartalmas munka. A szóba jövő délszláv földolgozásokat is alaposan fölhasználja. A bosnyák ferencesek korai pesti letelepedése nem látszik bizonyítottnak. — A két rendtartomány és kolostoraik történetére Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. Bp., 1924. II. k. 331—410. 4 Fermendzin Eusebius: Acta Bosnae potissimum ecclesiastica. Zagrabiae 1892. 343. — Szabó i. m. 165, 166. 5 Unyi: Sokácok 57, 116, 129, 132, 148, 153, 154. — Egykorú forrás: Franciscus a Varadino;; Descriptio Provinciáé Bosnae-Argentinae a. 1679. Ed. Ferdinandus Kaizer. Szabadka, 1908. — A bosnyák ferencesekről a legfontosabb munka: Jelemé, Juliján: Kultúra i Bosanski Franjevci,I—

II. k. Sarajevo 1912—1915. — Említésre méltó M. V. Batinic három kötetes műve: Djelovanje Franjevaca u Bosni i Hercegovini za priv sest vijekova njihova boravka. Zagreb, 1881, 1883, 1887. — Jelenleg a szarajevói Keleti Intézet folytat kutatásokat Jugoszlávia valamennyi, egykor török uralom alatt állott, területére vonatkozólag. Nagy forráskiadása: Moríurrienta Turcica históriám Slavorum Meridionalium illustrantia, Sarajevo, 1957-től.