Levéltári Közlemények, 42. (1971)

Levéltári Közlemények, 42. (1971) 2. - Sashegyi Oszkár: A Magyar Kamara szerepe a bányaügyi igazgatásban, 1790–1848 / 271–300. o.

290 Sashegyi Oszkár kívánta tartani (holott azokat eddig a főfelügyelőség épületében tartották), s amikor végre kamarai rendelet'utasította, hogy ellenszegüléséről tegyen le, 1844. július 8-án kijelentette, polgári kötelessége tiltja, hogy a rendeletnek eleget tegyen. A városi tanács az 1840:9. tc.-re hivatkozott, amely az erdei kihágások ügyeinek intézését szabályozta, s amely a város magatartását megmerevítette. A kamara ezután közölte a várossal, hogy a hivatkozott törvény nem vonatkozik a rezervált erdőkre, és az ott elkövetett kihágásokban a bányakamara dönt. A városi tanács mégis úgy vélte, hogy nem egyezhet bele a közös erdőszékek tartásába, és panasszal fordult az uralkodóhoz. Az erdőket pedig tovább használta, sőt oda idegen juhokat is beengedett, földesúri jogaira hivatkozva. Ebben az időben a város polgárainak hangulata már a forradalom készülődését mutatja. A város ispánja egy ízben kijelentette: „nem fogjuk ezután a főtisztséget letett kalappal süvegelni, hanem ami fa kell, vágatni fogjuk mint a magunkéból".

35 A magyar kamarát legtöbbet a Besztercebánya városa és az ottani bányakamara közti viták foglalkoztatták. Korábban itt is a királyi erdőhivatal rendelkezett a bányászatra fenntartott erdők felett, ő jelölte ki a városnak a saját szükségletére igényelt fát. A század elején a város a szállítás megkönnyítésére faúsztatót épített, de a fát továbbra is az erdőhivatal felügyelete mellett használta. Az 1823. évben azután — önkényesen saját bélyeget használva — vágatni kezdte a fát kereskedésre is, a fenntartott erdők legszebb részéből, később pedig a kamarát egészen kizárta az erdő használatából. így a besztercei kerületi királyi erdők 3/5 részét kizárólag a város használta, úgyhogy a kincstár — amelynek szükségleteit a megmaradt 2/5 rész nem fedezte — kénytelen volt évente mintegy 3000 köböl fát készpénzért vásárolni a likavai uradalomtól, hogy az óhegyi kohót üzemben tudja tartani. Az 1833. szeptember 26-i udvari rendelet a vitás kérdések eldöntését választott bíróságra, az oda nem tartozó panaszok kivizsgálását és eldöntését pedig királyi biztosra bízta. A helytartótanács királyi biztosként Matkovich István septemvirt küldte ki, aki évekig működött ilyen minőségben anélkül, hogy a kincstár javára bármilyen eredményt elért volna. A legfelsőbb rendelet szerint a per befejeztéig mind a bányakamara, mind a város fenntartandó volt az 1820. évben gyakorolt használatban. Ennek ellenére a város a bányakincstárt továbbra is kizárta a hermaneci erdő használatából, lefoglalta a vasgyári kalapácsnyelekre vitt fát is, sőt erdőhasználatát további kincstári erdőrészekre is kiterjesztette. így pl. Zólyom megye gyűlésén a stureci út hídjainak javításához fát ajánlott meg az ottani erdőből. A kincstári ügyész hiába jelentett be ez ellen tiltakozást, a megye arra az álláspontra helyezkedett, hogy a tulajdonjogi kérdések tisztázása nem tartozik rá, a fát attól kéri, aki az erdőnek tényleges birtokában van. A város ezek után kiküldte favágóit a stureci erdőbe, de azok dolguk végezetlen tértek vissza, mert Zünke királyi erdőmester fejszéiket elszedte. A város ezen felbőszülve halálra kerestette az erdőmestert, a favágáshoz pedig most már 300, fejszékkel és puskákkal felfegyverzett embert küldött ki. Zünke, aki életét féltette, elmenekült, és hosszú ideig nem mert szolgálati helyére visszatérni, úgyhogy a kincstári erdészeti hivatal működése szinte teljesen megbénult. Ezeket s az ezekhez hasonló panaszokat a magyar kamara a bányakincstár szempontjából ítélte meg, míg a helytartótanács a polgári törvényhatóságok szemUo. 1813, fons 1, pos. 5. Uo. 1845, fons 4, pos. 54.