Levéltári Közlemények, 41. (1970)

Levéltári Közlemények, 41. (1970) 2. - IRODALOM - Glatz Ferenc: Helytörténeti forráskiadványok az 1918–19. évi forradalmak történetéről / 342–346. o.

344 Irodalom hogy az eredeti forrásanyag közzététele mennyire könnyítheti a későbbi évek, évtizedek feldolgozásait, mennyire szélesíti azok látókörét.) 2. Nézzük most az előttünk fekvő kiadványokat abból a szempontból, hogy mennyire tesznek eleget bizonyos forráskiadási követelményeknek. Észrevételeinket e téren — kivéve néhány esetet — korántsem kritikai, mint inkább a problémafelvetés hangján kívánjuk előadni, hiszen az egységes forráskiadási szabályzat egyre késik, s így a recenzensnek csak maga választotta mércéje lehet. A kötetek forrásbázisához két megjegyzés kívánkozik. Az egyik az egy kötetben egymás mellett közölt források típusaira, a másik a forrásanyag lelőhelyeire vonatkozik. A lelőhely ékről. A történész számára ritkán kínálkozik olyan lehetőség, hogy egyazon irattermelő szerv visszamaradt iratanyagát, azaz azonos provenienciájú anyagot rendezzen sajtó aiá. Nincs módunkban kitérni azokra a véleménykülönbségekre, melyek a forrásközlések funkcióját — s így a közlések forrásbázisát — illetően is a magyar történetírás történetében nemegyszer előbukkantak. Csak emlékeztetnénk arra az álláspontra (Károlyi Árpád), amely ezt, az azonos provenienciájú forráskiadást tartotta igazán teljesértékűnek. Mégis tudomásul kell vennünk, hogy az újkori irattermelés bőséges volta ellenére sem állíthatunk ilyen mércét a legújabbkori kiadványok elé. S ez áll a helyi forrásközleményekre is. Jelen esetben is csak Fejér megyében kínálkozott az a lehetőség, hogy egy-egy szerv által termelt iratanyag kompakt módon kerüljön közlésre. A többi esetben — mind a békési, a borsodi, a Pest megyei, komáromi, Heves megyei, szabolcs-szatmári kötetben — különböző forrástermelő szervek iratanyagából válogattak a kiadók. Általában á megyei anyagot a központi, vagy más megyékben keletkezett forráscsoportok egészítik ki. (OL, Párttörténeti Intézet Archívuma, helyi sajtó mellett központi lapok cikkéi stb.) Ha ezt a megoldást indokoltnak is tartjuk, azt azért meg kell jegyeznünk, hogy a válogatás körének kiszabása ezáltal igen esetlegessé válik, hiszen a szerzők többsége a különböző forrásközlő intézmények anyagát (egyházi levéltárak, kézirattárak, stb.) korántsem ismerhetik olyan alapossággal, mint a helyi iratokat, vagy újságokat. Több észrevételt tehetünk a kötetekbe válogatott forrásanyagok típusait illetően. Igaz, hogy nem követelhetjük az irattermelés szerinti fondok akár válogatott kiadását, arra azonban, gondolom, törekedni kellene a szerzőknek, hogy a köteten belül ne keveredjen a korabeli közigazgatás, igazságszolgáltatás stb. során keletkezett iratanyag a fővárosi lapok helyi vonatkozású cikkeivel, vagy későbbi visszaemlékezésekkel. Ebből a szempontból a már említett borsodi forrásközleményt emelhetjük ki, ahol Román János csakis a megyei iratanyagra alapozta munkáját. Ez esetben a válogatás, a megmunkálás szempontjai árulkodnak csak — de azok visszavonhatatlanul — arról, hogy a szerző, ha nem is közöl más forrásőrző helyekről anyagot, mégis alaposan ismeri azokat. Nem lehet természetesen elmarasztalni a többi kiadványt sem, melyek a megyei iratanyag mellé bátran válogattak „központi", anyagokat is. Itt úgy érezzük a kiadványok céljában fedezhető fel eltérés: az előbbi arra törekedett elsősorban, hogy a megyei iratanyagot filológiai igénnyel feltárja a történeti kutaiás számára, míg másoknak a megyei forradalmi események dokumentálása volt céljuk: kevesebb tekintettel a forrástípusokra. A Pest megyei kötet pl. a helyi iratanyag mellett közöl a helyi hivatalos lapból, a Ceglédi Újságból, stb., a Vörös Újságból, Proletárból olyan riportokat, cikkeket, melyek Pest megyei eseményekről tanúskodnak. Hasonló megoldást választott a békési kötet összeállítója, Szabó Ferenc is. — E válogatási mód előnye kétségtelenül nagy az ismeretterjesztés szempontjából. Felhasználási köre szélesedik, a megye 1918—1919. évi története iránt érdeklődők mindnyájan haszonnak forgathatják. Ugyanakkor a közlési módot tekintve az összeállítók eleget tesznek a tudományos követelményeknek: szembetűnő a Pest megyei kötet levéltári anyagának irattanilag is mintaszerű gondos feldolgozása, a békési kötet összeállítója pedig óriási anyagismeretről tanúskodó útmutatást ad a közölt újságcikkek és iratanyag, valamint a hozzájuk kapcsolódó, közlésre nem került források viszonyáról. Ha —• a más jellegű helyi forráskiadványok tapasztalataira gondolva — általánosítani kívánnánk e forráskiadványok célját, funkcióját — s ezáltal az irántuk támasztott igényt — akkor azt mondhatnánk: amíg a szigorúan szaktudományos kiadványoktól azt kívánjuk, hogy a választott témakörben a körülhatárolt azonos típusú forrásanyagot a keletkezés és fennmaradás körülményeinek minél teljesebb megvilágításával hozza a felszínre, s a korabeli eseménytörténetnek az iratokhoz is kapcsolódó szálai az alapos jegyzetelésben, irat-bevezetőben kapjanak helyet, addig a tudományos igényű népszerűsítő munkában a dokumentálni választott történés áll a középpontban, amely korabeli, nem feltétlenül azonos típusú, azonos forrásértékű forráscsoportok alapján bontakozik ki az olvasó előtt. A szimpatikus — és szerintünk jobb — megoldásnak tehát azt tartjuk, amikor a szerzők inkább engednek a terjedelem adta lehetőségekből, mintsem az elsődleges forrásanyag meggyőző erejét, hitelességét kölcsönző voltát megtörjék a legtöbbször korukban sem ellenőrzött, vagy éppen propagandisztikus indítékokból született újságcikkekkel. — Ami mindenesetre általában dicséretes: már nem találkozunk azokkal az — korábban egyes munkásmozgalom-történeti kiadványokban előforduló —