Levéltári Közlemények, 41. (1970)

Levéltári Közlemények, 41. (1970) 2. - IRODALOM - Komjáthy Miklós: E. Mályusz: La chancellerie royale et la rédaction des chroniques dans la Hongrie médiévale. Extrait de la Revue le Moyen Age, Nos. 1–2. 1969. / 337–339. o.

338 Irodalom Mályusz az általa teljes egészében feldolgozott kor okleveles anyagának narratióit egybevetette az ugyanarról a korról szóló krónikák elbeszélésének terjedelmével. Az egybevetés, amelyét a magyar narratióknak a krónikákkal való stiláris rokonsága is indokolttá tett, meglepő eredménynyel járt. A XIV — XV. század fordulóján mintegy negyedszázad oklevelének elbeszélése hétszerese ugyanezen idő krónikás feldolgozásinak. Ha meggondoljuk, hogy a Mohács előtti magyar történetírás ránk maradt emlékei terjedelemben messze elmaradnak a nyugati krónikákétól, a narratio- és krónikaszövegek szemléleti és fogalmazásbeli rokonságán túl ez a mennyiségi egybevetés is a narratiók és a krónikák funkcióazonossága, az énekmondók hősi énekei, a nótáriusok narratiói s a krónikások történelmi művei közti, kulturális folytonosság mellett bizonyít. A magyar királyi kancelláriában, amint erre a viszonylag kisszámú, de meggyőző oklevél- és krónikapárhuzamból következtetni lehet, olyfajta fogalmazási tevékenység folyt, amely, eredetét, szemléletét, sőt részben célkitűzését is tekintve, megegyezett a történetíráséval. Mályusz krónikairodalmunkról adott, gondos és elemző áttekintésében szól a társadalmi, politikai és személyi feltételekről, amelyek a Mohács előtti magyar történetírás módszerét, jellegét és célkitűzését meghatározták, (így például arról, hogy Zsigmondot, mint európai kitekintésű uralkodót nem érdekelte különösképpen, magyarországi tevékenységéről ír-e valaki valamit, nemkülönben, hogy a Mátyással uralomra jutott, új vezető réteg, mint a történelem számtalan más példája bizonyít hasonló helyzetben hasonló törekvéseket, fokozottabban igényelte, ha nem is az addig szokásos módon tettei emlékének megörökítését.) Az igen érdekes és továbbgondolkodásra s kutatásra serkentő fejtegetésekből most csupán azokat a vonatkozásokat kívánom kiemelni, amelyek bennünket, ügyiratokat őrző és gondozó levéltárosokat érdekelhetnek jobban. Abból, hogy ugyanarra az eseményre vonatkozó, egykorú oklevélnarratiók fogalmazata egymáshoz nagyon hasonlít, méltán következteti a szerző, hogy a kancelláriában jegyzetek készültek a nevezetesebb eseményekről. Ezeket a jegyzeteket — egy-egy háború több életsors méltatásához biztosítván anyagot — ismételten felhasználták, majd amikor úgy látszott, hogy nincs többé szükség rájuk, elhányták. Vitéz János egykori kancelláriájának ilyen kallódó oklevélfogalmazványait igyekezett összegyűjteni Ivanics Pál ítélőmester, amint erre e sorok írója figyelmeztetett Hunyadi kancelláriájáról (Levéltári Közlemények, 1956. évi. 36. és köv. 1.) írt cikkében. A Vitéz János okleveleinek sorsáról szóló adat is arra mutat, amire máshonnan is következtethetünk, hogy Magyarországon ebben az időben még nem tudott meggyökerezni az oklevélszövegek registrumkönyvekben való megőrzésének racionális szokása. Mályusz az általa tüzetesen átkutatott korban mindössze három, különlegesen indokolt alkalommal találta nyomát registrumok vezetésének: 1403-ban, 1405—1406ban és 1410-ben. Mindhárom esetben, a különleges okok megszűntével, ill. a viszonyok normalizálódásával abbamaradt a registrumkönyvek vezetése. A nótáriusok — mint számtalan szöveg egybevetése alapján következteti Mályusz — nem igényelték ezt" az emlékezet-támasztékot. Érezhető könnyedséggel, sőt élvezettel, néha szinte egyéni stílusban fogalmazták meg színes narratióikat. A narratiók, bár céljuk az volt, hogy egyéni életek eseményeit örökítsék meg, értékes anyaggal gyarapították a nemzet történetét is. Ezért is, de egyetemes művelődéstörténelmi szempontból is, páratlanul értékes Mályusz Elemér felfedezése a magyar narratiók történeti anyaggazdagságának különleges magyar voltáról s arról, hogy a narratiókban a királyi kancellária jegyzői úgy örökítették meg az előkelő családok kiemelkedő tagjaínak híres cselekedeteit, amiképpen az énekmondók tették ezt egykorú énekeikben. Voltak énekmondóink; mily számban, nem tudjuk. Csupán azt tételezhetjük fel, hogy az írásbeliség kibontakozásával párhuzamosan egyre fogyó számban. Kérdés: mi módon vették át a kancelláriai jegyzők az énekmondók szerepét? Mik yoltak a társadalmi feltételei annak, hogy neves családok történetének egyes részleteit nemcsak énekmondók őrizzék meg s adják tovább az utánuk következő nemzedéknek, hanem ezeket a királyi kancelláriában is feljegyezzék, sőt jogi jelentőségű tényeket nyilvánító iratok szerves — mondhatni — elmaradhatatlan részévé tegyék? Azt, különösebb vizsgálódások.nélkül, eleve is valószínűtlennek tarthatjuk, hogy az énekekben megörökített történetek közvetlenül az énekmondóktól kerültek át a kancelláriai alkalmazottak ismeretanyagába. Az énekmondók egészen más világot képviselő s deklasszálódó rétege semmiképpen sem kerülhetett kapcsolatba a kancelláriai jegyzők kezdetben, kétségtelenül, kisszámú csoportjával. A hajszálerek, amelyek a múlt emlékeit közvetítették, minden bizonnyal, más társadalmi közegen át vezettek. Aligha sikerül valaha is pontosan, egykorú forrásokkal dokumentálva felderíteni ezt a közeget. Időben, térben tőlünk távol eső analógiák azonban esetleg megengednek számunkra e tekintetben bizonyos következtetések levonását. Bekény Istvántól hallottam, aki a nemrég önállóvá vált Mali köztársaságban töltött hosszabb időt, hogy ott máig él a férfiavatás szertartásának sajátos szokása. E szertartás során a férfivá avatandó ifjúnak több nemzedékre visszamenően be kell számolnia ősei tetteiről. Mályusz utalt tanulmányában arra, hogy mily tanulságos lenne az általa vizsgált probléma szélesebb s mélyebb meg«