Levéltári Közlemények, 41. (1970)

Levéltári Közlemények, 41. (1970) 2. - IRODALOM - Komjáthy Miklós: E. Mályusz: La chancellerie royale et la rédaction des chroniques dans la Hongrie médiévale. Extrait de la Revue le Moyen Age, Nos. 1–2. 1969. / 337–339. o.

IRODALOM E. MÁLYUSZ LA CHANCELLERIE ROYALE ET LA RÉDACTION DES CHRONIQUES DANS LA HONGRIE MÉDIÉVALE Extrait de la Revue LE MOYEN AGE, (Nos 1 et 2, 1969. p. 51—86, 219—254.) Biztos vonalvezetéssel vázolja fel a külfölföldi olvasó számára Mályusz Elemér szellemes tanulmánya bevezetésképp a magyar krónika-irodalom alig áttekinthető, sok ellentmondástól zavart történetének lényeges és maradandó eredményeit. Mégpedig azzal a céllal, hogy korai historiográfiánk műhelyébe bevilágítson, felderítvén krónikáinknak nemcsak sajátos forrásait, hanem azokat a föld alatti hajszálereket is, amelyek e forrásokat táplálták. Ahogy a munka címéből is kiderül, a szerző vizsgálódásainak tárgya krónikáink, ill. krónikásaink viszonya a királyi kancelláriához. Az okleveleknek, pontosabban az oklevelek egy elemének, a narratiónak s a krónikáknak kapcsolatáról már eddig is írtak egyet-mást. Ahogy ismert dolog volt az is, hogy Mohács előtti ügyirataink narratív részéből, Árpád-kori történelmének írása során, bőségesen merített Pauler Gyula, s ha kisebb mértékben, merítettek mások is. Maga a tény azonban, hogy a narratiók, történelmi feldolgozások forrásául szolgáltak krónikáktól modern szintézisekig, nem jelentett különösebb problémát a magyar történészeknek és diplomatikusoknak. Mályusz Elemér az első, aki hatalmas, hazai és külföldi okleveles anyag összehasonlítása alapján, előbb feltevés formájában önmagának, majd Vercauteren belga historikus dolgozatától bátorítva (65.1.) az előttünk fekvő tanulmány keretében olvasói előtt is, immár a tudományosan megalapozott válaszadás igényével, felvetette a kérdést: természetes, magától értetődő dolog-e narratióink eseményekről beszámoló adatokban való gazdagsága? Miért találta oly feltűnőnek Vercauteren, hogy egy XII. századi krónikaíró, Gislebert de Mons, V. Baudoin, Hainaut-i gróf nótáriusaként fogalmazott oklevelei a szorosan \ett, jogi természetű tényeken kívül történeti-genealógiai adatokat is tartalmaznak? Azért, mert e jelenség, ahogy Vercauteren megállapította, az európai okleveles gyakorlatban páratlan és egyedülláló. A nyugati oklevelek adatszegénységének tükrében még szembeszökőbb, hogy a magyar oklevelek, főképp donatiós oklevelek narratiói, az írásos ügyintézés meggyökerezésének pillanatától kezdve, bő áradással mondják el az adományos s nemegyszer még ősei hősi tettekben megnyilvánult érdemeit is. E sajátos jelenség okait kutatja a szerző s, hogy megállapításait minél exaktabb megfigyelésekre alapíthassa, a Mohács előtti századok soktízezernyi okleveléből kiválasztotta annak a kornak, Zsigmond uralkodása 1387 és 1410 közti esztendeinek anyagát, amelyet teljes egészében ismert és feldolgozott, s amely évekre a budapesti könyvtárakban hozzáférhető, külföldi oklevélkiadásokat is maradéktalanul bevonhatta vizsgálódásai körébe. Ezek eredményeképp megállapította — mint erre fenfebb már utaltam — , hogy a cseh, lengyel, osztrák s a nyugati oklevelek narratióinak szürkeségévél, adatszegénységével szemben a magyar narratiók színesek, íróik szinte élvezettel merülnek el egy-egy csata leírásában, hősük tettei emlékének megörökítésében Nem lehet kétséges, vonja le a következtetést Mályusz Elemér, különleges, magyar sajátosságról van itten szó. Sajátos igényéről a magyar társadalomnak, amely, nyilván már századokkal korábban is megnyilvánuló igényt az írástalan időkben énekmondók, az uralkodó osztály tetteinek versbe, dalba foglalói elégítettek ki. A magyarság harcos elemei a keresztény hitre térés után is szívesen hallgatták és olvasták a lelkesítő, hősi történeteket, amelyeknek emlékezetében tartását a XII. század derekától az énekmondók kiveszőben levő, ősi értelmiségi rétegétől fokozatosan vették át az új értelmiség eleintén igen-igen kisszámú képviselői, a királyi udvar tollforgató emberei. Itt, nyilván, kulturális folytonosságról van szó. Egyebek mellett az is bizonyítja ezt, hogy az oklevelek sztereotip formulái közül szinte az élő szó frisseségével válnak ki a narratiók színes elbeszélései. A magyar oklevélnarratiók valóban jellegzetesen magyar volta mellett bizonyít, hogy a XIII. század első tizedének néhány évében, a lüttichi származású Róbert, fejérvári prépost királyi kancellársága idején nyugati mintára fogalmazott oklevelek narratiói elszíntelenednek, adatszegényekké válnak, hogy azután, lényegében Mohácsig, ismét krónikás élénkséggel szóljanak az adományosok tetteiről. i »