Levéltári Közlemények, 41. (1970)

Levéltári Közlemények, 41. (1970) 2. - Fallenbüchl Zoltán: A Magyar Kamara tisztviselői a XVIII. században / 259–336. o.

284 Fallenbüchl Zoltán állásokat illetőleg. A polgári elem volt túlnyomó az 1770-es évek napidíjasai közt is, kiknek egy részéből annak rendje és módja szerint járulnok, majd írnok lett. A tanács természetesen a főnemesi és köznemesi kettőség jellegét viseli továbbra is, de: a főúri tanácsosok is egyre közelebb kerülnek a hivatalnoksághoz, a hivatalnoki munkához és a hivatalnoki életformához is, bár a magyar főnemesek általában ekkor egyre inkább az udvar felé fordulnak. A hivatalnokság életformája kialakult, s ennek polgári jellege egyre távolabbra kerül a nemesi életforma eszményétől. Ez ütközik ugyan a hivatalnokság nagyobb részének nemesi származásával, de az ütközés mégsem válik élessé. A hivatalnokság, számra megnövekedve szinte észre sem veszi, hogy jelentősége, társadalmi presztízse mennyire lecsökkent. A század első felének, sőt még közepének is fizetésemelésért vívott kollektív megmozdulásai eltűntek. A kérvények önérzetes, érdemeket emlegető hangja elhalkult, alázatos kéréssé szelídült. 1774-ben a Szepesi Kamara — illetve kamarai adminisztráció — Kassán fölöslegessé vált tisztviselőit Pozsony vette át. Orczy László tanácsos, Szurkovics Miklós alszámvevő, Rath Ágoston és Jordánszky Pál számvevőségi írnokok, Lux Dávid, Klompe Ferenc számvevőségi járulnokok és még mások átkerültek Pozsonyba, ahol. a Magyar Kamara központja addigi rangjuknak megfelelően átvette őket, némelyek elő is léptek: Buress János irodai írnokból Pozsonyban regestrans lett. Mégis, noha az 1775. március 21-i Hofreskript értelmében biztosították a tisztviselőket, hogy a Szepesi Kamara fizetéses személyzetét el kell helyezni,

145 a hivatalnokság új fogalmat ismert meg: a racionalista-etatista államvezetés gyakorlatát, mely saját szükséglete szerint helyezgetheti ide-oda a tisztviselőket. Míg előbb a hivatalviselést valamelyes vállalkozásszerűség jellemzi — most a felvilágosult abszolutizmus a tisztviselőket katonákként helyezgette uralmi érdeke szerint. Ez a jelenség látható a Kamaránál is. Míg előbb szinte nem volt példa arra — leginkább talán még a vezető, tanácsosi állásokban, kivételesen —, hogy valakit, Pozsonyban is, például a Helytartótanácstól a Kamarához helyezzenek, vagy viszont — addig ez most gyakorlat lett. Eddig a tisztviselők ott, annál a hivatalnál fejezték be a pályafutásukat, ahol elkezdték, kivéve, ha az emelkedés vágya, nagyobb rang vagy jövedelem reménye, vagy a gazdálkodásra való kilátás arra bírta őket, hogy változtassanak állásukon, hogy pályázzanak valamely magasabb hivatalra vagy egy vidéki, a Kamara alá tartozó, például sótiszti vagy harmincadosi állásra: Ha időlegesen például egy megürült harmincad adminisztrációjára kiküldik őket, ez kifejezetten ideiglenes megbízatás volt, melynek lejárta után a hivatalnok — rendszerint önkéntes jelentkező — visszatért Pozsonyba, kivéve, ha ő is pályázott az állásra és ő lett a nyertes. Most a hivatalnokság közelebb került ebből a szempontból a katonasághoz — a „királyi szolgálat" mindinkább veszít eredeti kétoldalú viszony jellegéből és egyoldalúvá válik. Mária Terézia uralkodásának utolsó éveiben még nem olyan könyörtelenséggel zajlik le ez a folyamat, mint utóbb, II. József idején: de az előszelek már megindultak, a hangvétel vezetők és beosztottak közt kiélesedett, a „Kanzley Individua" megérzik, hogy a régebbi barátságosabb, patriarkálisabb hangnem tűnőben van. Természetesen az élet- és munkakörülmények nehezedéséért cserében a hivatalnokságnak valamit kapnia is kellett. Sokat nem kapott, mert helyzete biztosítását már az abszolutizmus erősödése előtti időszakban is tervbe vették sorsának intézői. OL, MKL, Libri Capitales, Ser. 2. Cancellaria et Gremialia... 1775 április 151. sz.