Levéltári Közlemények, 41. (1970)

Levéltári Közlemények, 41. (1970) 2. - Györffy György: Szlavónia kialakulásának oklevélkritikai vizsgálata / 223–240. o.

Szlavónia kialakulásának oklevélkritikai vizsgálata 229 nóniai szlávoktól lakott vidéket — mely már eddig is a dalmáciai és horvátországi magyar uralom kiindulási és visszavonulási területéül szolgált — „Szlavónia" dukátushoz csatolták és egyelőre a.pécsi püspöknek, mint tocius Dalmacie atque Chroacie gubernator-nak rendelték alá. Kalán püspök, aki korábban királyi kancellárként működött (1181—83),

32 valószínűleg eredményes velencei és római követségeinek jutalmaképpen kapta meg a pápától a palliumot és mint a velencei ügyek ismerője került erre a fontos tisztre (1190—93).

33 1194-ben azonban két dalmát oklevél már ímrét említi, mint Dalmácia és Horvátország kormányzóját,

34 és Kalán ettől kezdve csak mint püspök szerepel.

35 Minthogy Imre már a következő évben király lett, az új rendezés következményeit inkább utódainak, 11/ Endre, IV. Béla és Kálmán hercegeknek, valamint a bánoknak az okleveleiből ítélhetjük meg. Az új dukátust vagy bánságot, mely kb. 1190 óta a tenger és a Dráva közötti egész területre kiterjedt, a magyarországi megyék ügyeit tárgyaló oklevelek gyakran a totus melléknévvel különböztetik meg a régebbi területtől:

36 1190: Calano... totam Dalmáciám atque Croatiamnobititer procurante, 1193: Calanus... tocius Dalmacie atque Chroacie gubernátor?

1 1198: Andreas ... tocius Dalmacie et Chroacie Chulmeque dux, 1222: Bela ... dux totius Sclauonie,

38 1229: Colomannus dei grácia rex Ruihenorum et dux tocius Sclavonie,

39 1231: Colomannus dei grácia rex et dux totius Sclavonie,

40 1232: Jula banus tocius Sclavonie*

1 és ez a cím a bánoknál 1358-ig megmaradt ebben a formában. A hercegek „egész Szlavónia"-beli udvara egyesítette magában a bán és a dalmát-horvát főurak mellett azoknak a magyarországi megyéknek ispánjait is, melyeknek területe részben vagy egészben a Drávától délre terjedt (pl. Zala, Somogy, Baranya, Valkó), és mind Béla, mind Kálmán lehetőleg a zágrábi prépostot választotta ma32 Reg. Arp. 133, 136. sz. .

33 Vö. életrajzi adatait részben elavulva, de még használhatóan Koller i. m. I. 217—354. 34 Smicikias TI. 267, 269. 35 Reg. Arp. 157, 159 stb, 30 A horvát uralkodók a XI. században egyszerűen rex Chroatorum et Dalmatiarum vagy Chroatie et Dalmatie címen nevezték meg magukat (vö. KSS. [ld. 2. jegyz.] 88. kk., 102 kk.); tocius-t csak két gyanúsnak látszó oklevélben találok (uo. 108,162). A totus melléknevet a XII. században olyan esetekben használták, amikor kifejezésre akarták juttatni, hogy az egész területre igényt tartanak, jóllehet nincs a birtokukban; így a velencei Petro Sanuto 1134: comitatum Jadere totiusque Dalmacie principatum felteiter gubernante {Smicikias II. 44, vö. Gombos I. 61), így a bizánciak Manuel alatt, amikor hercegeik 1171: in totó rego Dalmacie et Chroacie, vagy 13 78: in tutto Vregno di Croatia et Dalmatia kívántak uralkodni (uo. 131, 156). Az egyházi szóhasználatban két esetben alkalmazzák, éspedig sokkal konkrétabban; az Antivari-i érsek írja 1178/79-ben: Salonitana ecclesia totius Dalmatie... primatum quondam obtinuit (uo. 159), és a pápa 1180-ban per Dalmatiam et totam Sclaitoniam (uó.) küldi legátusát, ahol is tota Sclauonia Horvátország mellett azokat a vidékeket öleli fel, amelyek a Liber Censuum-ban (1192) Sclavonia cím alatt vannak megadva: a raguzai és az Antivari-i érsekség 6—6 püspökségét (Fabre, P.: Le Liber Censuum de l'Égüse Romaine. Paris 1905.

1. 147. kk.). A magyar szóhasználatban a totus megjelölés ezen országnevek előtt hasonlóképpen jelentkezik, mint az utóbbi említett esetben, itt ui. azt akarták kifejezni, hogy többről van szó a közönségesen e nevek alatt ismert területnél. 37 Fejér II. 260; Smicikias II. 259, 265, vö. még Jakuhovich E.—Pais D.: Ó-magyar olvasókönyv. Pécs 1929. 60. 38 Smicikias II. 353, III. 227. 39 Uo. 229; vö. Történelmi Tár IX. 100; Karácsonyi J.: A hamis, hibáskeltű és keltezetlen oklevelek jegyzéke 1400-ig. Budapest 1902. 92—93. w Smicikias III. 346; vö. uo. 350, 414, 422. / 41 Uo. 367. 3 Levéltári Közlemények II.