Levéltári Közlemények, 41. (1970)

Levéltári Közlemények, 41. (1970) 2. - Ember Győző: Levéltári feladatok az új levéltári törvény után / 199–212. o.

202 Ember Győző szövegének kialakulása során egyes tárcák érzékenysége

3 miatt korlátozni kellett, ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy az új levéltári törvény értelmében az igazgatásnak egy korábban gazdátlan, szakfőhatóság nélküli területe, áz írásbeli igazgatás, benne az iratkezelés, gazdát kapott, a művelődésügyi miniszter lett a szakfőhatósága. Az új levéltári törvénynek tehát nemcsak levéltári jelentősége van, hanem igazgatási is, ez utóbbi semmivel sem kisebb az előbbinél. Annak pedig, hogy az iratkezelésnek, az írásbeli igazgatásnak a művelődésügyi miniszter lett a szakfőhatósága, az az oka, hogy a levéltárak a művelődésügyi miniszter közvetlen vagy szakfelügyelete alá tartoznak. A levéltárakra vár ugyanis az a feladat, hogy az iratkezelés szabályozásában és ellenőrzésében a művelődésügyi miniszter eszközei legyenek. A levéltárakra ezzel új, nagy feladat hárult. Korábban csak az iratkezelés egy kis részét, az irattári selejtezést volt joguk és kötelességük szabályozni és ellenőrizni. Most, az új levéltári törvény értelmében ez a joguk és egyben kötelességük — bizonyos megszorításokkal — az egész iratkezelésre kiterjed. Olyan lehetőség nyílt ezáltal nemcsak a levéltári anyag védelmére, hanem az írásbeli igazgatás rendbetételére is, amelyet elmulasztani, amellyel kellőképpen nem élni, megbocsáthatatlan mulasztás lenne mind a művelődésügyi miniszter, mind annak Levéltári Igazgatósága, mind pedig a levéltárak részéről. Óriási a felelősség, amely rájuk nehezedik. Feltételezni sem merem, hogy nincsenek a felelősség kellő tudatában. Súlyos aggályaim vannak azonban a tekintetben, hogy levéltáraink erre az új feladatra kellőképpen felkészültek és felkészülnek-e?

4 Aggályosnak látom a személyi felkészültséget. Sokkal több levéltárosra lenne szükség, mint amennyivel levéltáraink rendelkeznek. A meglevő levéltárosoknak pedig sokkal több időt kellene fordítaniuk a gyűjtőköri szervek iratkezelésével való foglalkozásra, mint eddig tették. De nem csupán mennyiségi szempontból vannak aggályaim a személyi felkészültséget illetően. Az iratkezelés egészével való foglalkozás, szemben az eddigi, csupán az irattári selejtezés ellenőrzésére szorítkozó foglalkozással, nemcsak több levéltárost igényel, hanem jobban, sokoldalúbban felkészült levéltárosokat is, akik az iratkezelés, az írásbeli igazgatás minden kérdésében alaposan járatosak. Vannak-e ilyen levéltárosaink? Bár tévednék, amikor úgy látom, hogy nagyon kevés. Tettünk-e valamit, a levéltári törvény megjelenése óta eltelt immár több mint egy év alatt, annak érdekében, hogy ilyenek legyenek? Bár tájékozatlannak bizonyulnék, amikor azt mondom, hogy nem eleget.

5 3 A tárcák önállóságukra hivatkoztak. Véleményem szerint azonban ezekben a kérdésekben helytelenül ragaszkodtak az önállósághoz. 1 Ezzel távolról sem akarom azt mondani, hogy levéltáraink ezideig elhanyagolták a gyűjtőköri szervek iratkezelésével való foglalkozást. 5 A Levéltári Igazgatóság tudatában van a kérdés fontosságának. Ezt több intézkedése is tanúsítja. Lépéseket tett az egyetemi levéltárosképzés módosítása érdekében, olyan értelemben, hogy a modern iratanyag kérdései az oktatásban nagyobb súllyal szerepeljenek. A tanácsi levéltárak tudományos dolgozói részére 1970-ben 8 alkalommal igazgatási kérdésekről rendezett előadásokat. Útmutatót készített az iratkezelési szabályzatok készítéséhez, s azt tanulmányoztatta a tanácsi levéltárakban. Szorgalmazta a közép- és alsófokú 1945 utáni közigazgatási szervek hivataltörténetének ágazati feldolgozását. Végül, de nem utolsósorban, a következő öt évre igényelt 40 új státushelyet olyan személyekkel szándékozik betölteni, akik az írásbeli igazgatás szakemberei. -— Távol