Levéltári Közlemények, 41. (1970)

Levéltári Közlemények, 41. (1970) 1. - Degré Alajos: Egy dunántúli körjegyzőség a felszabadulás idején / 167–185. o.

172 Degré Alajos újból felülvizsgálták a katonai felmentéseket, de azoknak, akiknek mentességét megszüntették, behívót nem küldtek, hanem a körjegyzőt tették felelőssé, hogy ezeket bevonultassa, ami aligha vezethetett eredményre, hisz a bevonulókat sehol nem várták. A leventéket, akik nem vonultak el a többiekkel, statáriummal fenyegették, de mikor a községi elöljáróság elkísértette a gyülekezőhelyre, a katonai parancsnokság nem vette át őket. tehát megint csak hazatértek. így természetesen alakult ki az a hangulat, hogy a parancsokat nem kell túlságosan komolyan venni. Februárban bevonták az összes „hadihasználható" kerékpárokat, de az utasításnak Tótszentmártonban 22-en nem tettek eleget, a tulajdonosok be sem mutatták kerékpárjukat. Ez a fejetlenség azonban nem tette elviselhetőbbé a nyilas uralmat, mert tág érvényesülési teret biztosított a helybeli nyilas pártszervezet terrorisztikus fellépésének. Tragikus helyzetbe a község csak akkor került, amikor február 17-én a Szálasi kormány rendelete alapján elrendelték a két éven felüli szarvasmarhák 30 %-ának leadását, egyenesen a német hadbiztosi hivatalok kezéhez. A február 27-én kelt pontos összeírás szerint a községben 192 db két éven felüli szarvasmarha volt (január 29-én még 162 tehenet, 5 ökröt és 124 üszőt mutattak ki, de ebbe az 1 éves üszőket is beleértették), 1944 júliusa óta beadtak 25-öt, a 30% gyanánt leadandó 65 darab kiegészítésére így még 40-et kellett leadni. Március 5-én elrendelték a leadandó marhák Letenyére behajtását. Azzal fenyegetőztek, hogy ennek elmulasztását szabotázsnak fogják tekinteni, és hadbírósági eljárást indítanak. A szomszédos Tótszerdahely megpóbálta mellőzni a behajtást, a községben beszállásolt német őrmester tiltó parancsára hivatkozva, de a marhák leadása március 27-re tényleg megtörtént. Az átvétel alkalmával a járlatleveleket sem vették át, vételi jegyeket sem adtak, ami az egész beszolgáltatást inkább fosztogatássá minősítette, de az állatállomány jelentős része ilyen „hivatalos úton" veszendőbe ment. A lakosság a németek és a magyar katonaság által egyaránt sürgetett erődítési munkákra lehetőleg nem ment el. A németek napi 50-60 embert kértek, a magyar munkászászlóalj napi 30-at, de noha súlyos büntetéssel fenyegetőztek, megesett, hogy csak 8 ember jelent meg a munkán. Az adófizetést is erőszakolták, még március 20-án is végrehajtó kiküldését ígérték. Ezt azonban a jegyző igyekezett elhárítani. A normális közigazgatás látszatát próbálták fenntartani, még mindig kértek adatszolgáltatást az iparosoktól, eljártak a utalvány nélkül cipőkészítést vállaló cipészek ellen, de szemmel láthatólag nem volt meglepetés a főszolgabíró március 26-án kelt, 27-én kézbesített körözvénye, mely szerint március 27-én éjféltől kezdve polgári személynek vasúton utazni bizonytalan ideig tilos. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az összes vasútvonalakat kizárólag katonai szállításokra és a németek anyagszállításaira foglalják le, tehát napok kérdése a Vörös Hadseregnek a vidékre való bevonulása. A körjegyzői hivatalban utoljára március 27-én iktattak, úgy látszik, e napon kapott utoljára postát, de a körjegyző intézkedései, jelentései még március 30-án is vannak keltezve, tehát a hivatali ügyintézés e napig folyt.

16 Az sincs kizárva, hogy március 31-én, nagyszombat lévén, munkaszünetet tartottak. A vasútvonalaknak a német szállításokra való fenntartása annak hatására történt, hogy március 16-a óta folyt a Vörös Hadsereg elsöprő erejű támadása a Dunán16 ZmL., Tótszentmártoni Körjegyzőség iratai, elnöki 1942—1943.; Közigazgatási 1945. 1—412. sz. Az összes adatok ezekből valók. Az egyes iratokra való külön-külön hivatkozást itt feleslegesnek tartjuk.