Levéltári Közlemények, 40. (1969)

Levéltári Közlemények, 40. (1969) 2. - Borsa Iván: A Magyar Országos Levéltár Diplomatikai Levéltára I., A gyűjtemény kialakulása / 289–323. o.

A Magyar Országos Levéltár Diplomatikai Levéltára I. 301 A Diplomatikai Levéltár gyarapításának egészen különleges eseteként kell megemlíteni Tamás spalatói főesperes krónikájának megvásárlását. Ez egyetlen esetben nem levéltári anyag volt a szerzeményezés tárgya. Thallóczy Lajos közvetítésével Fanfogna-Garagnin gróftól vásárolta meg Pauler Gyula, aki halála előtt néhány hónappal személyesen utazott Fiúméba a vásárlás lebonyolítására. A Diplomatikai Levéltár szempontjából idegen testet jelentő kódexet az Országos Levéltár 1938-ban átadta az Országos Széchenyi Könyvtárnak.

45 Még Óvári Lipót közvetlen irányítása mellett (Óvári 1903-ig, Pauler haláláig vezette a Diplomatikai Levéltárat, s ekkor Pauler örökébe lépett) a gyűjtemény darabjainak száma megközelítette a 39 000-t, az ezt követő három évtizedben az oklevelek száma viszont csak néhány százzal gyarapodott és 1934-re elérte a 39 442-es számot. Mint látni fogjuk, az 1934-es év — a Magyar Nemzeti Múzeum Levéltári Osztályának az Országos Levéltárral történt egyesítésének éve — a Diplomatikai Levéltár életében periódushatárrá vált. A Diplomatikai Levéltár törzsének felállítása — ideértve az oklevelek összegyűjtését éppúgy, mint azoknak a gyűjteménybe való besorolásának módját —• szigorúan érvényesülő elvek alapján módszeresen történt, nem lehet azonban ugyanezt megállapítani a Diplomatikai Levéltár történetének második korszakáról. Mint láttuk, a gyarapításánál az eredeti célkitűzések mellett mesterségesnek tekinthető szempontok (másolatok, fényképek gyűjtése) is érvényesültek. S míg az első 24 382 oklevél állományba vétele (sorszámokkal való ellátása) következetes módszerességgel történt, addig a második korszakban e módszerességben is fogyatékosságok mutatkoznak. A gyűjtemény törzsének állományba vételénél következetesen évényesült a legrégibb átírt oklevél szigorú időrendje alapján kialakított sorrend, amit megfelelő időközökben megszakított a szükséges korrektívumokat jelentő piros tintás pótlások időrendezett kisebb-nagyobb csoportja. E módszer éveken át történt következetes érvényesülése után azt lehetett remélni, hogy az új növedékek kisebb-nagyobb összetartozó egységeit ugyanígy fogják a legrégibb átírt oklevél dátuma szerint rendezni és számokkal ellátni, majd az okleveleket a nagy időrend megfelelő helyére beosztani. így megnyílt volna annak a lehetősége, hogy az egy fondból származó oklevelek önmagukon belül rendeztetvén és beszámoztatván egy számcsoporton belül helyezkedtek volna el. Az oklevelek a gyűjtemény nagy időrendjén belül ugyan távol kerültek volna egymástól, de ha valaki proveniencia szerint érdeklődött volna utánuk, számuk alapján egy fond okleveleit könnyen együtt kaphatta volna. Talán anakronisztikusnak hat mintegy két évtizeddel a levéltári proveniencia elvének megfogalmazása előtt ilyen igényeket támasztani a kor levéltárosaival szemben, de itt nem egy még nem fogalmazott elv érvényesítését kérjük számon, hanem azt hiányoljuk, hogy a növedékek elhelyezésénél nem érvényesült az a következetes rendszeretet, ami a törzs létrehozásakor imponálónak mondható. Azt is kritika tárgyává kell tenni, hogy amikor észrevették, hogy egy állagnak nem valamennyi oklevelét emelték ki az első alkalommal, nem törekedtek arra, hogy az anyagnak alapos átfésülésével összegyűjtsék valamennyi bennmaradt oklevelet, hanem csak részben végezték el ezt a munkát, aminek következtében egy vagy több későbbi alkalommal újabb és újabb darabok kerültek elő. E módszeres gyűjtés hiányát csak tetézte az állományba vételnél észlelhető, a rendetlenségbe csapó rendszertelenség. 45 DL 38 822. (OL, Y 1, 1410/1940, 630/1903. sz.)