Levéltári Közlemények, 40. (1969)
Levéltári Közlemények, 40. (1969) 2. - Mályusz Elemér: A „csúti főesperesség” / 271–277. o.
A „csuti főesperesség' 275 keletkezésének ideje eléggé határozottan megállapítható. Mivel a püspökséget Szt. István szervezte meg, a XII. sz. eleji Gesta Ladislai regis nem nevezhette alapítónak I. Gézát, hiszen akkor még emlékeztek az emberek az első király szerepére, ellenben másfél évszázad múlva, amikor gestánk jelentékenyen kibővül, a birtokadományozó jótevő és az alapító személye összeolvadhatott. 22 Ez az időpont megengedi a feltevést, hogy az epizód szerzőjének az V. István-kori gestaírót, Ákos mestert tekintsük, akire egyébként is jellemző, hogy korának szereplőit és állapotait szívesen helyezte vissza a régmúlt évszázadokba. Éppen ezért lehet a XI. századi epizód az Eusztáchlegenda XIII. századi feltűnésének jele, amely tehát nem tekinthető a csodaszarvasmonda krisztianizált változatának. Ugyanakkor hazai Eusztách-kultuszunk elevenségének bizonysága, Hogy kisugárzódott Lengyelországba, amennyiben az egyik bencés monostor alapítását agancsai közt fénylő keresztet hordó szarvas megjelenéséhez fűzi a legenda, alapítóul pedig a magyar Szt. Imre herceget tünteti fel. 23 A XIII. sz. közepére, sőt egyenesen V. István korára utal az Eusztách-kultusz legkiemelkedőbb emléke, a csúti premontrei monostor megalapítása IV. Béla által 1264-ben, s a szervezés ünnepélyes befejezése V. István által 1272-ben. A monostor védőszentjéül Szt. Eusztáchot nyerte, amivel együtt járt, hogy kultuszának ápolása az újonnan megtelepített szerzetesek feladata, sőt hivatása lett. Joggal meglepő, hogy az alapító választása premontreiekre esett, holott ezek rendje nemcsak Magyarországon, de máshol sem tűnt ki Eusztách emlékének ápolásával. 24 Amiből az is következik, hogy a kezdeményezés nem tőlük indult ki; csak megvalósítói lettek a király kívánságának. De IV. Bélának is szüksége volt valakire, aki figyelmét Eusztáchra irányította. Az elmondottakból bizonyára szabad az önként adódó következtetést levonnunk, hogy tanácsadója az a bizalmas embere lehetett, aki 1262-től élete végéig hűen szolgálta: László mester, a honti főesperes. 25 Ez, ha kerületében az Eusztách-kultusz nem virágzott volna, találhatott alkalmat bolognai tanulmányai alatt, később pedig a pápai udvarban jártakor, hogy megismerkedjék azzal. Akár azt is feltételezhetjük, hogy megfordult a római San Eustachio-negyedben s felkereste itt a Basilica S. Eustachii-t, amely talán Nagy Gergely pápa korától, a VIII. sz-tól azonban bizonyosan a szent kultuszának központja volt, s ahonnan reliquiái Fülöp Ágost alatt (1190 körül) St. Denisbe, majd Parisba eljutottak, de máshová is, így Madridba, miután a város patrónusául választotta. 26 A legalkalmasabban Rómában lehetett szerezni az ereklyékből a csúti premontreiek egyháza számára is, s mert ily reliquia nélkül az fel sem lett volna szentelhető, megengedhetőnek véljük a feltételezést, hogy László mesternek része volt abban, hogy a befejező aktusra sor kerülhetett. 22 Gerics J. (Krónikáink szerepe a középkori jogéletben. A váci egyházalapítás krónikás hagyományának kritikájához. Levéltári Közlemények 33 (1962) 9. I.), már korábban meggyőző érvekkel igazolta, hogy a kérdéses gestarész szerzője nem azonos a Kálmán-kori íróval, élete pedig a XEL vágy а ХШ. századra tehető. 23 Dömötör T.: Árpádházi Imre herceg és a csodaszarvas monda. Filológiai Közlöny 4 (1958) 317. sk. 1„ Kardos T.: Megjegyzés. Uo. 323.1. 24 Mezey L.: Az Árpádok eredet-mondája és a csúti alapítás. Filológiai Közlöny 3 (1957) 428.1. 25 Tanácsadói szerepet Mezey is tulajdonít feltételesen László mesternek (Tanúim. 14. 1), de csak a turóci premontreiek Csútra költöztetésében és abban, hogy az б rendjükre gondolt. 26 Realencyklopädie für protestantische Theologie und Kirche (O, Zöckler) V. к. 1898 3 . 624.1. Az itt említett irodalom kiegészítése, illetőleg helyesbítése: Armellini, M.: Le chiese di Roma dal secolo IV al XIX. Nuova edizione... a cura di С CecchellL Roma 1942. I. k. 525—530, 1291. 1., Gregorovius, F.: Geschichte der Stadt Rom im Mittelalter. III. k. Stuttgart und Berlin 1926. 7 513, 532—535.1. 6 Levéltári Közlemények
