Levéltári Közlemények, 40. (1969)

Levéltári Közlemények, 40. (1969) 2. - Ember Győző: A magyar levéltárügy új törvényes szabályozása / 197–213. o.

204> Ember Győző körét a kormányrendelet sem határolja el. A határ időrendi, általában — de nem minden levéltári anyag esetében — 1945. január 1. Lehet vitatkozni azon, vajon helyes-e, ha egy országnak két vagy több általános központi levéltára van. Több szocialista ország példáját követve döntöttünk így. Hátrányai is lesznek ennek a döntésnek, remélhetőleg kisebbek, mint az előnyei. A törvényerejű rendelet csupán a megyei, továbbá a fővárosi és a megyei jogú városoknak biztosítja azt a lehetőséget, hogy levéltárakat tartsanak fenn. Úgy gondolom, helyesebb lett volna ezt a lehetőséget minden város számára biztosítani. Annál is inkább, mért szaklevéltárak létesítésének lehetőségét nem korlátozza hasonló módon a törvényerejű rendelet. Pedig a szaklevéltárak elszaporodása sokkal veszedelmesebb, mint a tanácsi levéltáraké. Nagyon helyes rendelkezés, hogy mind a tanácsi, mind pedig a szaklevéltárak létesítéséhez és megszüntetéséhez, továbbá székhelyének megállapításához a művelődésügyi miniszter hozzájárulása szükséges. Nem helyeselhető viszont, hogy a gyűjtőterület megállapításához csak a tanácsi levéltáraknál, a levéltári szervezet megállapításánál pedig csak a szaklevéltáraknál van szükség a művelődésügyi miniszter hozzájárulására. Még kevésbé tartható helyesnek, hogy csupán a szaklevéltárak vezetőinek a kinevezéséhez szükséges a művelődésügyi miniszter hozzájárulása, a tanácsok pedig csak meghallgatni kötelesek a minisztert, amikor levéltáraik igazgatóit kinevezik. Reméljük, nem válik ez az intézkedés a tanácsi levéltárak szakszerű vezetésének a rovására. Örömmel üdvözölhető a kormányrendeletnek az az intézkedése, amely kimondja, hogy a levéltár tudományos dolgozójának egyetemi végzettséggel kell rendelkeznie, továbbá hogy a levéltári dolgozók szakképzését és szakképesítését a művelődésügyi miniszter szabályozni fogja. Reméljük, hogy ez a szabályozás rövidesen megtörténik. Régóta érzett hiányt fog pótolni a levéltárak általános ügyviteli szabályzata, amelynek elkészítésével a kormányrendelet a művelődésügyi minisztert bízza meg. * A magyar levéltárügy új törvényes szabályozása a művelődésügyi minisztert jelöli ki nemcsak a levéltárak, a levéltárvédelem, hanem az iratkezelés, az írásbeli ügyvitel országos hatóságának. A rendeletek ugyan nem is említik, de tudjuk, hogy lényegében a Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Igazgatósága tölti be ezt az országos hatósági szerepkört. A Levéltári Igazgatóság munkáján múlik elsősorban, hogy a törvényes rendelkezésekből mi és hogyan valósul meg. Nehéz feladat, nagy munka és felelősség hárul a Levéltári Igazgatóságra. Mind mennyiségileg, mind minőségileg megfelelő személyzettel oldhatja csak meg sikeresen ezt a feladatot. Nem könnyebb az a feladat, nem kisebb az a munka és felelősség sem, amely a törvényes rendelkezések alapján a levéltárakra hárul. A művelődési miniszter azért lett az igazgatás egy eleddig elhanyagolt területének, az iratkezelésnek, az írásbeli ügyvitelnek az országos gazdája, mert országos hatósága a levéltáraknak is. A levéltárak nélkül nem tudna az iratkezelés, az írásbeli ügyvitel kérdéseiben országos szinten szakmai irányító és ellenőrző szerepet betölteni. A levéltárak igazgatási jellegű munkája — ha a törvényes rendelkezéseket maradéktalanul és lelkiismeretesen végrehajtják — jelentős mértékben növekedni fog. Ezzel a ténnyel, mint a modern levéltárfejlődés egyik jellegzetességével számolnunk kell, akár tetszik az egyes levéltárosoknak, akár nem. *