Levéltári Közlemények, 40. (1969)

Levéltári Közlemények, 40. (1969) 1. - KRÓNIKA - Román János: Kocsis István (1908–1969) / 192–193. o.

192 Krónika De még sok más gazdasági és társadalmi kérdés megvilágítására is vállalkozott, olykor évekig tartó, kitartó munkával. 1943-tól 1959-ig a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán mint professzor tanított. Ezalatt külön történetírói iskolát alakított és a tanítványok egész sorát nevelte. A vezetése alatt összekovácsolódott munkaközösségnek terméke A szabadságharc fővárosa, Debrecen 1849. január—május, amely a centenárium évében jelent meg, és az 1960-ban közzétett Agrártörténeti tanulmányok с tanulmánykötet. Az egyetemi elfoglaltság kevés időt adott a tudományos munkára, éppen ezért, amint elérte 60. életévét, felmentését kérte, mert úgy érezte, hogy még fontos témái vannak, amelyeket meg kell írnia. Visszavonult tehát budai magánya alkotó csendjébe, és itt új korszaka kezdődött életének, amelyet egészében kedvenc témáinak szentelt. A fő érdeklődése a régi magyar falu települése, termelése, kultúrája, mindennapi élete és ünnepei felé fordult. Tanulmányai egy alig ismert világot tárnak fel, amely kívül esett a történetírás érdeklődési körén. Egyúttal A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848—1914. című, 1965-ben szerkesztésében megjelent két alapvető tanulmánykötet azt mutatja, hogy a kapcsolat volt tanítványaival nem szakadt meg, sőt a kör még tovább szélesedett. Történeti munkáiban is megmaradt a levéltárnok fegyelmezettsége, módszeressége, anyagismerete, és megmaradt az eredeti források tisztelete. Űjból és újból visszatért a levéltárba, hogy kiegészítse kutatásait, és a múlt érintetlen valóságából közvetlenül keressen feleletet a felvetődött kérdésekre. Még nagy összefoglaló munkáiban is tömegével szerepelnek mások által nem ismert levéltári adatok. Emellett élete végéig figyelemmel kísérte a hazai és a nemzetközi történeti irodalom eredményeit. írásaiban, állásfoglalásában, cselekedeteiben az igazságot kereste és az egyszer megismert igazságtól nem tért el soha. Igényes volt önmagával szemben, és ugyanilyen szigorú mértékkel mért másokat is. Véleményét nyíltan és szépítés nélkül megmondotta, bármily kényes kérdésről volt szó. Munkáiban tudatosan érvényesítette azt az alapelvet, amelyet mint íratlan törvényt a tudományra és a tudományon kívül is kötelezően ő maga igy fejezett ki: „ha nehéz, sőt olykor kínzó is, mégsem hallgatni a rokonszenv vagy ellenszenv hangjaira, magunknak nem hízelegni, hanem a keserűt is kimondani, másokat nem kevesbíteni, hanem egyenlően részeltetni." Ő, aki a folyton változó történeti élet jelenségeit figyelte és rendszerezte tudatformáló hatással, világos és vonzó képekben, gyakran beszélt az elmúlásról, természetesen és magától értetődően, mint a lét többi viszonylatairól. Ugyanígy emberi megnyugvással fogadta a reá tört gyilkos betegséget, amely február 19-én kioltotta életét. Amidőn fájdalmas búcsút veszünk a tudóstól, a nevelőtől és az igaz jó baráttól, egyedül abban találhatunk vigasztalást, hogy élete befejezett, teljes élet; amit mint célt, munkaprogramot maga elé tűzött, maradéktalanul megvalósította. Igazi elégtétel, hogy egyre táradtabban és lankadó erővel is az elmúlt nyáron befejezte nagy munkáját, amelyre több mint három évtizeden át készült, monográfiáját A középkori magyar fal u-ról. A munka megjelenésének örömét azonban már nem adta meg neki az élet. írásai, amelyekből még sokan fognak meríteni mint valami bő forrás vizéből, dacolni fognak az idővel, az elmúlással és a feledéssel. Sinkovics István KOCSIS ISTVÁN 1908—1969 Kocsis István Sátoraljaújhelyen, 1908. július 15-én született. Gimnáziumi tanulmányainak elvégzése után 1930. május 20-án nyert alkalmazást, először díjtalan díjnokként, Zemplén vármegye levéltárában. Az állástalan diplomások akkori nyomorúságos világában szerencse volt az is, ha valaki fizetés nélkül dolgozhatott. Kocsis Istvánt pedig a veleszületett szerénység és szorgalom is arra ösztönözte, hogy e tisztes és nagymúltú munkahelyen a szükséges szakismereteket mennél előbb elsajátítsa. Hivatali pontossága és a szakterületen való jártassága munkáját rövid idő alatt nélkülözhetetlenné tette. Ezt méltányolták bizonyosan az egyesített megye vezetői is, mikor 1950-ben Miskolcra, a megyeszékhelyre rendelték szolgálattételre, ahonnan azután a Levéltárak Országos Központja 1950 decemberétől az állami levéltár állományába vette át. Ettől kezdve nem volt olyan esztendő, hogy munkájáért valami jutalmat, elismerést ne kapott volna. A kiváló dolgozói kitüntetés mellett a fölöttes hatóság méltónak találta arra is, hogy az új besorolási rendnek megfelelően tudományos besorolásban alkalmazza, előbb segédlevéltárosként, majd levéltárosként. Mint szakembert a raktári munkában a pontosság, a területi munkában a lelkiismeretesség jellemezte, munka-