Levéltári Közlemények, 40. (1969)

Levéltári Közlemények, 40. (1969) 1. - IRODALOM - Degré Alajos: Jogtörténeti tanulmányok. A dualizmus korának állam- és jogtörténeti kérdései II. Szerkesztette: Csizmadia Andor és Pecze Ferenc. Budapest, 1968. / 179–180. o.

180 Irodalom közlésével adja. Az 1929: 30. te. által megkísérelt reform eredményét úgy összegezhetjük, hogy a közigazgatási bizottság régi hatáskörének túlnyomó része a kisgyűlésre szállt át, a közigazgatási bizottság munkája javarészben a küldöttségekben és albizottságokban folyt, de eredendő hibáin ez sem változtatott. Szellemesek a dolgozat végén közölt táblázatai két megye (Heves és Baranya) közigazgatási bizottsági tagjairól, az ülések átlagos látogatottságáról, de különösen a szerző szerint sokkal elevenebb fővárosi közigazgatási bizottság üléseinek időtartamáról. Mindez igen sablonos ügyintézést jelentett. Kár, hogy az ügyeket nem próbálja érdemben is vizsgálni. Alulírott recenzensnek ugyanis az a tapasztalata, hogy mint fellebbezési hatóság a közigazgatási bizottság, illetve annak albizottságai csak a fórumokat szaporították, mert az ügy előadója rendszerint a fellebbezéssel megtámadott elsőfokú határozatáért felelős árvaszéki elnök, pénzügyigazgató, tanfelügyelő volt, akinek könnyű volt kivinni az elsőfokú határozat helybenhagyását. Érdekes Sík Ferencnek A vármegyei önkormányzat szerepe a dualizmus idején című cikke. Vázolja a megyei önkormányzat mind szűkebb térre szorítását, ami elég közismert, de az önkormányzat koncepcióbeli hibáit, és az azokról elhangzott kritikákat is. Főleg a jogszabályalkotások iránti törekvéseket és az új jogszabályok eredményeit tárgyalja, szűkszavú tömörséggel, de erős kritikai vénával. A téma tulajdonképpen önálló —- részletkutatásokra támaszkodó — tanulmányt igényelne, kár volt ilyen szűk helyre szorítani. Bosszantó elirás, hogy a megyék birói joghatóságának felszámolását az 1848-as alkotmánynak tulajdonítja, holott ez elvileg az 1869: 4. tc-kel, gyakorlatilag 1871-ben valósult meg. Tévesnek tartom azt az értékelését is, hogy az 1848-ban létesített állandó bizottmányokkal az új formában a régi gyakorlat folytatódott. Volt ezeknek az állandó bizottmányoknak rengeteg hibája, pl. a választás nagyon sommásan történt, arról sokszor a választók sem tudtak, de Zala megye bizottsága a nehéz időkben sűrűn ülésezett és gyorsan intézkedett, éles ellentétben a régi közgyűlési gyakorlattal. Különösen fontos témához nyúl Bíró Miklós A római jog hatásának jelei a dualizmus kötelmi jogában című dolgozata. Igaz, vizsgálódásait Grosschmid Fejezetek kötelmi jogunk köréből című művére korlátozza, de ismerve azt az óriási hatást, amit legnagyobb magánjogászunknak e müve nem csupán általában a magyar jogtudományra, de a bírói gyakorlatra is tett, a Grosschmidnál érvényesülő római jogi hatás tisztázása így is nagyon fontos eredmény lenne. A tanulmányból azonban inkább csak azt tudjuk meg, hogy Grosschmid szívesen idézett a Digestákból, szívesen használt római jogi kifejezéseket; magyar intézmények megmagyarázására, fejlesztésére római jogi analógiákat alkalmazott, de felhasználta a német pandektisztika eredményeit is. Erre rájöhetett, aki Grosschmid munkáit forgatta, de Bíró szépen bizonyítja. Sokkal érdekesebb lenne, ha Bíró azt is kimutatná, mi volt Grosschmid előtt a szokás, illetve a jogtudomány felfogása, és ezen hogyan változtatott Grosschmid, a római jogi tételek felhasználásával. Eddig soha nem tárgyalt kérdéssel foglalkozik Vargyai Gyula a Monarchia által megszállt területek katonai közigazgatásáról írt cikkében. A bécsi Haus-, Hof-und Staatsarchiv adatai alapján ismerteti nemcsak az erre vonatkozóan kiadott utasításokat és parancsokat, de — főleg a katonai közigazgatási hatóságok ellen emelt panaszokból — ezek gyakorlati működését és kritikáját is. Beszámol a különböző területeken bevezetett katonai —*• illetve Lengyelországban megkísérelt részben polgári — igazgatás helyi változatairól, a katonai és külügyi polgári szervek közötti nézeteltérésekről, és tárgyilagos, de magsemmisítő kritikát is gyakorol, megállapítva, hogy bármilyen elveket is hangoztattak az utasítások, a megszállott területek lakosaira súlyosabban nehezedett a Monarchia közigazgatása még a cári orosz közigazgatásnál is. Nem lehet feladata az ismertetésnek az összes tanulmányokról beszámolni, a fentebbiekben csak ízelítőt adhattunk arról, hogy milyen jellegű problémákkal találkozhatunk. Egyébként általában a tanulmányok nagyon rövidre fogottak. A két nyelven is adott idegen nyelvű kivonattal együtt is mindössze két tanulmány éri el a 22 oldalt, de a külföldiek némelyike mindössze 4 oldalt közöl. Kevesebb dolgozat alaposabb kifejtéssel talán többet adna. így inkább seregszemle, mint a jogtörténeti kutatások jelenlegi állását bemutató gyűjtemény. Egy aggályunkat azonban nem hallgathatjuk el. Több dolgozat, így Kovács Kálmán, Pecze Ferenc, Búzás József, Schőnwald Pál, bizonyos mértékig Nagyné Szegvári Katalin dolgozata is megelégszik egy-egy — elismerjük — fontos kérdés körüli sajtó-, illetve parlamenti vita ismertetésével, noha a szerzők már tanúságot tettek arról, hogy más kutatásra is képesek. Ez azért aggasztó, mert e kutatók érdeklődése nem az élet, a jogintézmények és azok gyakorlati érvényesülése irányába fordul, hanem a jogi problémák körül felcsapó politikai nézeteltérések felé. Ez azonban legfeljebb a jogi és politikai nézetek története lenne, nem pedig jogtörténet. Kár volna, ha a nagyon szép eredményeket felmutató jogtörténetünk, mely előtt még oly sok és fontos kutatási feladat áll, voltaképpeni célját feladva a politikai történethez kanyarodna vissza. Degré Alajos