Levéltári Közlemények, 39. (1968)

Levéltári Közlemények, 39. (1968) 1. - FORRÁSKÖZLÉS - Sashegyi Oszkár: Magyarország beolvasztása az ausztriai császárságba : iratok az olmützi alkotmány előtörténetéhez / 63–104. o.

78 Sashegyi Oszkár Fogarasi emlékiratát Windischgrätz környezete kedvezően bírálta el. A minisztérium azonban — úgy látszik — inkább csak azt az állítását értékelte, hogy a magyarokat megnyugtathatja az a veszteségeikért nyert kárpótlás, amelyet a közös ügyekbe való beleszólás joga számukra jelent. Fogarasiéhoz hasonló szellemű az a névtelen emlékirat Magyarországnak az összmonarchiába illesztéséről,

46 amely egyrészt a minisztérium november 27-i programjából, másrészt a kreimsieri alkotmány tervezetéből indul ki, s úgy véli, hogy a Monarchia egységét egy demokratikus módon felépített államszerkezet biztosítaná a legjobban. Ha ebbe a szerkezetbe — a Monarchia ereje és egysége érdekében — Magyarországot is be kell illeszteni, ott a következő területi beosztást javasolja: Magyarország, amelyhez szétszórt német és horvát telepeken kívül az egész szlovák tömb is tartoznék, továbbá Horvátország, amelyhez a szerblakta részek is tartoznának, s végül Erdély a Partiummal és a keleti magyar megyék románlakta részeivel. Ügy ítélte meg ugyanis, hogy a szlovák nemesség gazdasági okokból nem kíván Magyarországtól elszakadni, a román nemzeti törekvéseket viszont éppúgy tekintetbe kell venni, mint a szerbek véres tiltakozását a magyar uralom ellen. Az így kialakítandó három tartomány belső közigazgatása az autonóm községi kormányzat alapjára épülne. A tartományi gyűlés nyelve Magyarországon a magyar lenne, mert a szlovákoknak, ha nem kapnak külön tartományt, saját tartománygyűlési nyelvre sincs joguk. A horvátszerb tartományban a két nyelv egyenjogú lenne, Erdélyben pedig három országos nyelv lenne: a magyar, a német és a román. A névtelen szerző szerint ez a rendszer megnövelné ugyan a Monarchia erejét és egységét, de a politikailag képzett magyarok számára nem lenne rokonszenves. Olyan rendszert javasol tehát, amely sok magyar számára elfogadhatónak látszik. Ennek a lényege a tartományi gyűlések számára biztosítandó nagyobbmérvű autonómia és a kiterjedt közigazgatási önállóság. Mindhárom országnak külön minisztériuma lenne, amely csak az országgyűlésnek lenne felelős és közvetlenül érintkeznék az uralkodóval. Annak érdekében azonban, hogy ezt a rendszert egyeztessék a Monarchiáéval, a Birodalom többi részét is országokká kellene felosztani s élükre minisztériumokat állítani, így Ausztriában, Cseh- és Morvaországban, Galíciában, Illiriában és a lombard—velencei királyságban. Az egység fenntartása érdekében ezek az országok küldötteket menesztenének az összkongresszusra, s ez utóbbinak a hatáskörébe tartoznának a külügyek, a birodalmi pénzügy, a kereskedelemügy, a hadügy és minden az egyes tartományok közötti vitás ügy. A birodalmi minisztérium, amely ezeket az ügyeket intézné, az összkongresszusnak lenne felelős. A névtelen szerző arra hivatkozik, hogy ez utóbbi rendszer jobban hasonlítana az 1848 előtti magyar alkotmányhoz, és elviselhetőbbé tenné az ország feldarabolását, mint a centralisták által tervezett egységesítés. Elismeri azonban, hogy e rendszerben nagyobb terük lenne a centrifugális erőknek. Az új rendszer bevezetésének módjára nézve az oktroj helyett inkább az alkotmányos utat javasolja, hiszen — úgymond — amúgyis nagy áldozatot jelent a magyarság számára a területi szétdarabolás és az 1848-i szentesített törvények eltörlése, össze kellene tehát hívni a három tartományi gyűlést, az osztrák minisztérium útján. A minisztérium ezek elé terjesztené a bevezetendő rendszer alapvonalait és meghallgatná a végrehajtási módozatok felőli nézeteket. Ha a tartományi gyűléseknek csak tanácsadási joguk lenne, továbbá ha a főbb nemzetiségek különkülön tanácskoznának s nekik határidőket szabnának, nem gördíthetnének komoly akadályokat az átalakítás elé. Az uralkodó a tartományi gyűlések és a birodalmi gyűlés meghallgatása után döntene. A névtelen szerző tehát nem hagyott kétséget afelől, hogy a tervezett centralista rendszert a „politikailag képzett magyarok" elutasítanák. Amikor Schwarzenbergék mégis a központosítás mellett foglaltak állást s az alkotmány bevezetésének módjára nézve a népek megkérdezése helyett az oktroj mellett döntöttek, a hatalmi szempontot helyezték előtérbe. A téli hadjáratban elért császári sikerek idején úgy gondolták, elég, ha a hadseregre támaszkodhatnak. Az olmützi alkotmány a „magyarországi királyságot", a „horvát- és tótországi királyságokat" és az „erdélyi nagyfejedelemséget" az ausztriai császárság koronatartományaivá minősítette. A Monarchia és Magyarország jövő sorsát tárgyaló emlékiratoknak ez az utolsó, eddig ismeretlen csoportja azok mellé a cseh, horvát, román és egyéb hasonló, ismert tervek mellé sorolható, amelyek a Monarchián belül autonóm, nemzeti jellegű országok kialakítását kívánták, Lásd a 7. sz. iratot.