Levéltári Közlemények, 39. (1968)

Levéltári Közlemények, 39. (1968) 1. - Mikoletzky, Hanns Leo: A bécsi Udvari Kamarai Levéltár és az osztrák gazdasági levéltárak problémája / 29–36. o.

32 Hanns Leo Mikoletzky levéltárosnak a tapasztalatai, akitől egy régi kohászati társaság irataiba való betekintés engedélyezését azzal a megjegyzéssel tagadták meg, hogy inkább meg­semmisítik az iratokat, semhogy az engedélyt megadják, 13 még mindig nagyon is aktuálisak, hasonlóképpen a Rotschild levéltárak balsorsának 14 az okai is. Amidőn 1914-ben Paul von Schoellernek, az alsóausztriai kereskedelmi és iparkamara akkori elnökének megbízásából Dr. Johann Slokar megírja művét: „Az osztrák ipar története és fejlődése I. Ferenc császár alatt, különös tekintettel a nagyiparra, levéltári források felhasználása alapján", csupán állami levéltára­kat használhat. A gazdasági és ipari levéltárak Ausztriában már régtől fogva csak jubileumok alkalmából s csak vonakodva nyitják meg kapuikat, gyakran akkor is csak bizalmi embereiknek, nem pedig a szakemberek számára. Friedrich Walter „Festschrift für die Veitscher Magnesitwerke Actiengesellschaft 1881— 1951" (Emlékkönyv a Veitsch-i magnezitművek részvénytársaságról 1881— 1951) című művének bevezetésében a vállalat vezérigazgatója ezt a kivételes és feltételekhez kötött helyzetet írja körül, amikor ezt írja: „A társaság önmaga és a nyilvánosság előtt akar számot adni akkor, amikor történetét előadja. Irat­tárait tartózkodás nélkül megnyitotta azért, hogy lehetővé tegyen egy olyan ábrázolást, amelyből a gazdaságtörténet és a gazdaságtudomány is hasznot húz­hat. Idegen érdekek kötelező kímélete volt az egyetlen határ, amelyet ez elé az őszinteség elé vontunk." Németországban hasonló tapasztalatokat szereztek, pl. Friedrich Schomerus munkájának, a „Geschichte der Jenaer Zeisswerke 1846­1946" (A jenai Zeiss Művek története 1846-1946) (1952) olvasásakor, ahol maga a hajdani személyzeti főnök és későbbi felelős vezető vállalta magára a gyártör­ténet megírásának munkáját, nehogy abba egy nem üzembelit kelljen belevonni. A cég levéltárát itt láthatólag háttérbe szorították a nyomtatott források ked­véért, valamennyi eredménymutatót és sok más egyebet „gondosan megóvtak" az itt szokásos „félelem a nyilvánosságtól" elvnek megfelelően. 15 Noha Ausztriában az 1923. szeptember 25-i „tagadhatatlanul nagyon mesz­sze menő" műemlékvédelmi törvény és az azt kiegészítő törvények és rendeletek, valamint az 1920-ban, ill. 1928-ban megteremtett és immár újra reaktivált Le­véltári Hivatal (Archivamt) biztosítékot és lehetőséget nyújtanak arra, hogy a „levéltárügy szakmai kérdései" és „a levéltári .anyag védelme a műemlékvé­delmi törvény keretében" minden követelménynek megfeleljenek annak érdeké­ben, „hogy a magántulajdonban lévő levéltári anyagok megsemmisítését vagy el­hurcolását - akár történelmi értéküknek fel nem ismerése, akár önző okok foly­13 Comission permanente des Congrés internationaux des archivistes et bibliothécaires. •Congrés de Bruxelles. 1910. 678. 1. 14 Vö. Archivalische Zeitschrift. 40. (1931) 274. skkl. ' 15 Franz Lerner a Vierteljahrsschrift f. Sozial- u. Wirtschaftgeschichte-ben 40. (1953) 85. 1. — vö. még: Wilhelm Treue: Firmengeschichte, Historische Zeitschrift. 172. (1951), különösen 535. 1., ahol arról panaszkodik, hogy vállalatok történetének feldolgozásánál a gazdaságtörté­nészt nemhogy szerzőnek, de még tanácsadónak sem hívják meg rendszeresen, hanem a mun­kát „mindig újra nyugalmazott vállalati dolgozóknak vagy a vállalathoz közelálló vagy ki­magasló íróknak és más nem szakembereknek a kezébe teszik le ... Ez a tudományos történelem­kutatás szempontjából annál is inkább sajnálatos, mert gyakran sok idő és pénz ráfordításával csekély értékű teljesítmények születnek, ráadásul még értékes anyagot nem is vesznek figye­lembe, s gyakran a törvényesen előírt megőrzési idő eltelte után felhasználatlanul meg is sem­misítenek."

Next

/
Thumbnails
Contents