Levéltári Közlemények, 39. (1968)

Levéltári Közlemények, 39. (1968) 2. - IRODALOM - Komjáthy Miklós: Csóka J. Lajos: A latin nyelvű történeti irodalom kialakulása Magyarországon a XI–XIV. században. (Irodalomtörténeti könyvtár 20.) Budapest, 1967. / 327–331. o.

328 Irodalom — írja Csóka —, hogy aránylag keveset kölcsönzött a Regula fogalom- és stíluskészletéből." (120. 1.) Az egybevetések tükrében, bizony, soványnak tűnik Szent Benedek Vita-jának és Regula-jának hatása. A legendaíró pannonhalmi voltának bizonyítékait sem érzem minden kétséget eloszlatójiak. Érdekes a szerző Szent Gellért kisebb legendájáról alkotott véleménye. Szokásos, stíluskritikai és a tartalmi párhuzamokat, szerkezeti hasonlóságokat felvonultató módszerével arra az eredményre jut, hogy e legendát ugyanaz a pannonhalmi bencés írta, aki Szent István kisebb legendáját is. „Szerzője Könyves Kálmán korának egyik kiemelkedő szelleme volt, aki feltűnő műveltséggel, önálló felfogással és nagy írói készséggel rendelkezett." (154. 1.) Horváth János e legendát történelmi szempontból teljesen értéktelennek tartja, Csóka pedig a XI. század fontos forrásaként méltatja. A magyar királyság képe századokon át úgy élt az utókor emlékezetében, ahogy megalapításának sajátos vonásait Szent István király legnevezetesebb legendája, Hartvik püspöké megörökítette. Jelentős történeti tudatformáló szerepe miatt különösképpen is fontos, hogy keletkezésének körülményeivel, szerzőjének személyével, szándékaival tisztában legyünk. A szerző szándékaira azért utalok nyomatékosabban, mert ismeretes, hogy középkor-szemléletünk két jelentős oszlopának, a szent korona-tannak és az ún. apostoli királyságnak eszmei alapjait Hartvik püspök rakta le. Csóka Tóth Zoltán kutatásainak eredményeit fejlesztette tovább, amikor megállapította, hogy a legendaíró Hartvik korábban a hersfeldi bencés kolostor apátja, majd, püspökké szenteltetvén (1085), magdeburgi érsek volt. 1088-ban, amikor IV. Henrik szászokkal szemben követett politikája gyökeresen megváltozott s a császár kibékült gregoriánus püspökeivel, Hartvik érseki székének elhagyására kényszerült. Csóka túlmegy Tóth Zoltán sejtésén, hogy ti. az érsekséget vesztett Hartvik Magyarországra jött, s azt bizonyítja, hogy Hartvik a győri egyházmegye élére került s mint Szent László és Könyves Kálmán legmozgékonyabb diplomatája Magyarországon fejezte be életét. (160. 1.) Szerzőnk meggyőző szövegpárhuzamokkal valószínűsíti a legendaíró Hartvik püspök azonosságát a hersfeldi bencés apáttal, a későbbi magdeburgi érsekkel. Hartvik sok, más forrás felhasználása mellett lényegében Szent István kisebb és nagyobb legendájának erős átpolitizálásával írta meg művét. Ez a politikai szín még a különben szinte színtelen, jellegzetesen vallásos-aszkétikus beállítottságú Szent Imre-legendából is elővilágol, amely — Csóka szerint — nem keletkezhetett 1100 körül, hanem csak a XII. század közepe táján. A legenda írója ui., akit szerzőnk pannonhalmi bencésnek tart, Hartvik nyomán Szent Istvánt „rex et apostolus"-nak nevezi. — Hasonló jellegű, bár politikailag még színtelenebb munka Szent László legendája. írójának Csóka azt a névtelen bencést tartja, aki 1192 után Boldván megszerkesztette a Pray-kódexet, majd, az apátság porra égvén, a kódexet onnan Somogy várra, később — szerzőnk szellemes következtetése szerint — Pannonhalmára vitte magával s ott kiegészítette. II. András uralkodása első évtizedében azután megírta Szent László legendáját. Valamennyi legendánk közül a legvilágiasabb Szent Gellért nagyobb legendája. Keletkezési ideje tekintetében terminus post quem-nek tekinti a „Summi Magistri" pápai bullát, amely 1336 júniusában jelent meg s amelynek hatása Szent Gellért nagyobb legendáján kétségtelenül felismerhető. Terminus ante quem pedig 1345, amelynek táján íródott minorita krónika már forrásként használta legendánkat. Fiatal, pannonhalmi bencést sejt Csóka a legendaíróban, aki később a visegrádi királyi udvar kancelláriájába, vagy kápolnájába került. Műve profán színei, szerinte, a szerző udvari szolgálatának nyomai. Csóka könyvének harmadik, legterjedelmesebb fejezetében történelmi irodalmunk kifejlődését és hagiográfiánkkal való kapcsolatait elemzi. Feltételezi, hogy, mint Nyugaton a IX— XII. században, a történetírás központjai nálunk is a bencés kolostorok voltak. A Pray-kódexben található s Pozsonyi Évkönyveknek nevezett, 997-től 1177-ig terjedő, történeti feljegyzések első részét Hóman Bálint Pannonhalmáról eredeztette s ezért Pannonhalmi Évkönyveknek nevezte el. Csóka azt bizonyítja, hogy „nem kell különbséget tennünk a Pray-kódexben fennmaradt történeti feljegyzések csoportjai, azok eredete között, hanem az egészet Pannonhalmáról származtathatjuk". (343. 1.) Mint Gericsnek, neki is az a véleménye, hogy a magyar történetírás a XI. század hetvenes évei előtt indult meg s első krónikánk a magyar kereszténység 970-től számított, első évszázadának eseményeit foglalta össze. Részben e sorok írójának véleményére is támaszkodva, Horváth Jánossal, a kitűnő filológussal szemben, aki első történetírónkat a tihanyi alapítólevél Miklós püspökében látta, Csóka egy ismeretlen nevű, pannonhalmi bencésben tiszteli azt, „aki a XI. század 60-as éveiben készítette művét, a Chronica Hungarorum első részét". (363. í.) Elődei ide vágó fejtegetéseit is beépítvén előadásába, szerzőnk színesen jellemzi Szent László-kori irodalmi életünket, amelynek szép és egészséges hajtása volt a historiográfia.