Levéltári Közlemények, 38. (1967)

Levéltári Közlemények, 38. (1967) 1. - Mályusz Elemér: A magyar medievisztika forráskérdései : medievisztika és oklevélkiadás / 3–29. o.

A magyar medievisztika forráskérdései 7 zött a helytálló felfogás. Ez megkönnyíti, hogy a középkori történet művelése terén szintén levonjuk a következtetéseket. Saját kárunkon szerzett tapasztalatok alapján mondhatjuk, mennyire célszerűtlen az elavult formákhoz ragaszkodni. Annak idején őszinte örömmel, mint a legbölcsebb megoldást fogadtuk a döntést, hogy a Zsigmond-kori Oklevéltár — Fejérpataky László tervétől eltérően — ne teljes szövegű okleveleket tartalmazzon, hanem ezeknek a lényeget összefoglaló kivonatait nyújtsa. Ez az elhatározás helyesnek bizonyult. Annál kevésbé az, hogy a szövegek nyelve magyar legyen. Egyrészt gyakorlatilag könnyebb lett volna a latin oklevelek tartalmát nem fordítani magyarra, hanem saját szavaik és kifejezéseik megtartásával latin kivonatokat készíteni belőlük, másrészt a magyarul nem tudó külföldi kutatók számára tettük volna lehetővé az oklevéltár felhasználását. Mindezek az érvek nem értek fel szemünkben azzal a képzelt előnnyel, hogy a túlnyomó részt magyar nyelvű oklevéltár majd kedvet ébreszt a laikusok körében a hazai feudalizmus élete egy érdekes szakaszának közvetlenül a forrásokból történő megismerésére. A múlt elfogulatlan vizsgálatát vártuk, s vele az igazi, a társadalmi fejlődés megértésén alapuló történeti tudat elmélyülését. Tévedtünk, de idő kellett, amíg a könyörtelen valóság rádöbbentett elgondolásaink naivitására. Az Oklevéltár — tudtunkkal — ezer példányban megjelent első kötete az ismételt árleszállítás ellenére sem talált vevőkre, de a második kötet első felének 700 példánya sem, úgy hogy a kiadó a második félből elégnek találta 450-nek a kinyomatását. 1951 határtalan optimizmusától 1958 reális számvetéséig hosszú út vezetett, nem rövidebb, mint amely más vonatkozásokban gazdasági életünk a lehetségesnél gyorsabb fellendítésének lehetőségében hitt. Ki vonhatná kétségbe, hogy hasonló őszinteséggel és vágyódással, de ugyananynyira megalapozatlanul. Oklevéltárunk egy magát szívesen illúziókba ringató kornak a történeti forráskiadás területén való visszatükröződése. Gyenge vigasz, hogy nem álltunk egyedül elképzelésünkkel. A bukaresti tudományos akadémia hasonló elgondolásból adhatta ki hat kötetben az erdélyi vonatkozású latin okleveleket román fordításban.

6 Ugyanakkor elismeréssel kell megvallanunk, hogy a téves elgondolás egyáltalán nem volt szükségszerű. A prágai cseh akadémia válaszút elé kerülve, hogy változtasson-e a G. Friedrich által 1904-ben megindított „Codex diplomaticus et epistolaris regni Bohemiae" jellegén, a nemcsak gondos, de igen bőséges kritikai apparátus további latin nyelvű közlése mellett döntött.

7 Sőt a C. J. Erben által 1855-ben megindított, majd J. Emler által 1882—1892 a II—IV. kötettel folytatott „Regesta diplomatica nec non epistolaria Bohemiae et Moraviae" c. sorozat számára is, immár XIV. század közepéből származó anyagból,

8 bár a cél nem az egyes oklevelek beható elemzése, hanem a kutatók gyors tájékoztatása, a rövid tartalmi összefoglalások latinul készültek el, az igen bőséges szemelvények pedig az oklevelek eredeti — latin, német, francia — nyelvű részleteit közlik. A tartózkodás az olvasók anyanyelvére fordítástól csak úgy érthető, hogy a cseh tudományos körök mindenkor tudatában voltak: a középkori forrásanyag kiadása nem számíthat a laikus közönség érdeklődésére, erre tehát nem szükséges tekintettel lenni. Éppen ezeknek a tanulságoknak az értékesítését célozza javaslatunk: szá6 Dacumente privind istoria Romániei, C. Transilvania. Bucure§ti 1951—1955. 7 A III/2. kötettől kezdve a IV/2. kötetig (1238—1253), 1962—1965. 6 V—VII. kötetek, 1928—1929, 1954—1961.