Levéltári Közlemények, 38. (1967)

Levéltári Közlemények, 38. (1967) 1. - Mályusz Elemér: A magyar medievisztika forráskérdései : medievisztika és oklevélkiadás / 3–29. o.

A magyar medievisztika forráskérdései 15 lan célkitűzéssel vállalkozhatnának munkájuk elvégzésére s ezzel a többi európai nemzetet rávehetnék példájuk követésére. Az elhatározás azonban magában nem elég. Szükség van szervezésre, azaz irányító képességekkel megáldott tekintélyes vezetőre s oly központra, amely képes elvégezni az adminisztratív teendőket. H. F. Schmidet és intézetét, az Institut für osteuropäische Geschichte und Südostforschung-ot a körülmények, nem utolsósorban a feléjük forduló bizalom valósággal predesztinálták a szerepre. Schmid váratlan halála a reménykedéseknek azonban véget vetett. S még inkább, hogy a Schmid—Holtzmann—Fawtiergeneráció letűntével nincs oly második nemzedék, amely az előzőnek úgy léphetne nyomába, hogy törés nélkül tovább viszi a munkát. Természetesen csak pillanatnyi megtorpanásról lehet szó: a szaktudomány a hullámvölgyből megint fel fog majd emelkedni, főleg éppen a ma még fiatal kutatók erőfeszítésének eredményéül, akik a legkülönbözőbb országokban évről évre tanújelét adják képességeiknek. Az időt, amely a változás bekövetkeztéig, esetleg a Repertórium megjelenésének befejeztéig eltelik, magunk is felhasználhatjuk az alaposabb felkészülésre. Ennek érdekében adjuk most elő, milyennek képzeljük el az Archivum-ot. Véleményünk szerint a számbavételnek nemcsak az önállóan megjelent oklevéltárakra kellene kiterjednie, hanem a monográfiák függeléke gyanánt megjelent közlésekre is. Ezek esetenként felérnek egy-egy oklevéltárral, jellegzetes oklevél-csoportokat tartalmaznak s nélkülük hiányos lenne forrásirodalmunk képe. Velük azonos elbírálásban lehetne részesíteni a folyóiratok oklevél-közléseit, hacsak nem adalékszerűen töredékesek. Oly folytatásos közlést, amely egész kötetnyi terjedelmű, akkor is érdemes volna nyilvántartani, ha mint különnyomat nem látott napvilágot. Az adatok, amelyek hivatottak az egyes kiadványokat jellemezni, a következőkről számolhatnának be: 1. az oklevéltár célja és jellege, 2. az anyag provenienciája, 3. a közlés módja, 4. a kiadott anyag jelentősége oly értelemben, hogy az ismertetés kiemelné, természetesen nem törekedve teljességre, hogy mely problémák megvizsgálásához tartalmaz a kiadvány szembetűnően jelentős adatokat. Sorra véve az egyes pontokat, az elsőnél mindjárt megjegyezhetjük, hogy általában utánjárás nélkül megállapítható, milyen jellegű a kiadvány, mert részben közismert a szakemberek előtt, részben számot adnak arról az előszó és a folyóiratokban megjelent recenziók. A cél és jelleg körülírása az oklevéltárnak a történettudományban elfoglalt helye, jelentősége vagy csekély értéke felől tájékoztatna. Az utalás az anyag provenienciájára azt tüntetné fel, hogy a kiadott oklevelek egyetlen levéltárból, illetőleg fondból származnak-e vagy számtalanból, az első esetben mely levéltárról van szó, az utóbbiban nagyjában melyek azok. Ezek az utalások a kutatók további munkáját könnyítenék meg. A közlés módjának feltüntetése, hogy ti. az okleveleket a kiadvány egész terjedelmükben vagy kivonatosan, illetőleg csak regesztáikat közli-e, mintegy előre tájékoztatja a kutatót, hogy milyen terjedelmű anyagot fog a kiadványban találni. Nehéz, szinte megoldhatatlan feladatnak látszik az első pillanatban az oklevéltár tartalmának értékelése. Valójában sokkal könnyebb a helyzet, mintsem gondolnók. Jól felhasználhatók ugyanis az ismertetések, a bírálatok, amelyek a XIX. sz. közepe óta a szakfolyóiratokban rendszeresen megjelentek s bár különböző színvonalon, igyekeztek magát a kiadott forrásanyagot is értékelni, ugyanakkor felhívták a figyelmet egy-egy jelentősebb probléma köré rögzítődő oklevélcsoportra.