Levéltári Közlemények, 37. (1966)

Levéltári Közlemények, 37. (1966) 2. - IRODALOM - Vörös Károly: Balogh Jolán: A művészet Mátyás király udvarában I–II. k. Budapest, 1966. / 351–355. o.

Irodalom 353 zai és külföldi szakirodalomra. Szerző, több évtizedes, e tárgyú kutatómunkájának tapasztalatait és roppant szakismereteit egyaránt felhasználva oldja meg feladatát, rekonstruálja ennek az elsüllyedt, szétrombolódott és szétszóródott művészetnek, a Mohács előtti magyar állam legmagasabb színvonalú kulturális teljesítményének, fennmaradt, feltételezhető, vagy csak leírásokból ismert teljes állagát. Az adattár első része tartalmazza a tulajdonképpeni (ma is meglevő, vagy csak említésekből ismert) tárgyi anyag leltárát. Szerző itt először a Mátyás építkezéseiből megmaradt tárgyi anyagot, illetve az ezeket az építkezéseket ismertető, s belőlük ezek külső formájára és építészeti berendezésükre támpontokat nyújtani képes egykorú leírásokat veszi sorra: az adattárnak ez a legterjedelmesebb része 260 oldalon sorolja fel a vonatkozó tárgyi és forrásanyagot, — ebből egyedül a Budai Várra 126 oldal jut. Ezután következik a szobrászat, az érem- és kámeo-metszés fennmaradt, vagy említésből ismert emlékeinek bemutatása, majd a pecséteket, pénzeket, festményeket, miniatúrákat (ezek csoportján belül külön kiemelve a címeresleveleket), a kötéseket, metszeteket, ősnyomtatványokat, rajzokat, tervrajzokat, ötvösműveket, textilmunkákat, viseleteket, kerámiákat, üvegeket, bútorokat, hangszereket, órákat, csillagászati eszközöket, evőeszközöket, edényeket, bronz-, réz-, érc-, vas-, csont-, és ónmunkákat, fegyvereket, kocsikat, szánokat, hajókat, ill. az ezeket bemutató utalásokat, és végül a vásárlásra vonatkozó adatokat sorolja fel. A felsorolás gazdagsága sajnos nem téveszthet meg bennünket; a fenti csoportok között számos olyan van, mely alig néhány oldal terjedelmű, s ez is túlnyomórészt már csak elpusztult tárgyakra vonatkozó egykorú utalásokat sorol fel. Ám ennek ellenére az adattár sokféleségével s ezáltal minden lényeges elem jelzésével — s ha töredékesen is, de érzékeltetésével — mégis azt a megnyugtató érzést kelti az olvasóban, hogy ennek a ragyogó művészeti kultúrának, mely a nagy király udvarában kialakult, egészét áttekintette, s színvonaláról is képet alkothatott magának: mindenesetre a legteljesebbet, a legrendszeresebbet, amit ma — s valószínűleg most már ezek után is — egyáltalán alkotni lehet. A megnyugtató teljesség érzésének kialakulását különösen az a módszer segíti elő, melylyel a szerző az egyes tárgyakat elénk állítja. Bemutatásuknál alkalmazott módszerét jól, a maga teljességében mutatja például Mátyás híres, Esztergomban őrzött Kálváriájának 6 oldalas ismertetése. Ezt a műtárgy pontos leírása vezeti be, utána következnek a rávonatkozó „történeti adatok" regesztákban: ezekből kiderül, hogy a Kálvária 1494-től, amikor Corvin János átadta Bakócz Tamásnak, egészen 1818-ig, amikor az esztergomi főszékesegyház kincseivel együtt véglegesen Esztergomba került, 26 levéltári hivatkozásban fordul elő. Ezután ismerteti a Kálvária körüli problémákat, majd közel 5 hasábon a rávonatkozó, vagy valamilyen formában a Kálváriát említő irodalom bibliográfiája következik, a csak kissé is lényeges mondanivalójú tételeknél a főbb megállapítások rövid kivonatával. A leírást a II. kötetben 10 kép egészíti ki, melyek a becses ötvösművet minden lényeges aspektusából, fontosabb részleteiben is bemutatják. Ez a rendszer tér vissza minden egyes darabnál addig a mélységig kibontva, ameddig azt a forrásadottságok egyáltalán lehetővé teszik. így pl. a bennünket különösen érdeklő Pecsétek csoportban, ahol szerző Mátyás, Beatrix és Corvin János összesen 23 pecsétjét ismerteti, az adattár pecsétenként leírja a pecsétet díszítő ábrázolást, megadja a pecsét méreteit, feliratát, s használatának az oklevelekből megállapítható időhatárait, majd közli a rávonatkozó irodalmat. A II. kötetben 18 pecsétről fényképet is láthatunk: kép csak a teljesen rongáltakról s azokról nincs, melyekről csak történeti adatunk van (mint pl. Diósgyőr, a Garamszentbenedeki Apátság, Várasd város és Ancona város pecsétjeiről), •— ezeknél természetesen csak a rájuk vonatkozó egykorú szövegrészt adja, itt is felsorolva a rájuk vonatkozó irodalmat. A 26 címereslevélről jegyzéket közöl, a kiállítás keltével, a megadományozott nevével, jelzettel, s az irodalommal, — a II. kötetben 15 képpel az ismert jobb darabokról, s jegyzetben kitérve az oklevélkiállítás Mátyás korában szokásos taxáira. A felsorolt tárgyak még jobb megértését segíti elő az őket általános funkcióikban bemutató tárgytörténeti fejtegetések hosszú sora. Ezeket igen jól figyelhetjük meg pl. a viseletre vonatkozó fejezetben. A kötet itt minden, valamely kortársi szövegben előfordult vagy esetleg fennmaradt jelentősebb ruhadarabnál érdekes, a típusra általánosan is jellemző viselettörténeti adatokat közöl: segítségükkel az illető darabot, ha nem maradt is ránk, mindenesetre jól el tudjuk képzelni. Ezt nemcsak itt, más vonatkozásokban is jelentősen megkönynyíti, hogy szerző bőven él az analógiák nyújtotta lehetőségekkel. Jellemző például, hogy a királyi apródok és kamarások ruhájára vonatkozóan idézett 4 forráshely elemzéséből kiindulva a ruházatokon heraldikus színek feltehető alkalmazásának lehetséges analógiájaként még (a jelzet szerint idézett) királyi oklevelek függőpecsétjeinek többnyire világoszöld és J2 Levéltári Közlemények