Levéltári Közlemények, 37. (1966)

Levéltári Közlemények, 37. (1966) 2. - IRODALOM - Sinkovics István: Bakács István: A magyar nagybirtokos családok hitelügyletei a XVII–XVIII. században. (Történeti statisztikai füzetek). Budapest, 1965. / 346–348. o.

346 Irodalom BAKÁCS ISTVÁN A MAGYAR NAGYBIRTOKOS CSALADOK HITELÜGYLETEI A XVII—XVIII. SZÁZADBAN Budapest, 1965. 166 1. (Történeti Statisztikai Kötetek) A szerző a magyarországi kései feudális társadalmat kevéssé ismert oldaláról, a hitelügyleteken keresztül világítja meg. Bár csak a nagybirtok hitelviszonyaival foglalkozik, valamelyest a többi osztályokra is fény derül, hiszen az arisztokrata családok ügyleteikben a társadalom széles köreivel kapcsolatba kerültek. A hitelügyletek kölcsönök adásából és felvételéből állottak, de minthogy az adósságot, illetve a követelést további személyekre is át lehetett ruházni, a visszatérítésnek különféle formái voltak, sokakat érintő bonyolult ügyek fejlődhettek ki. Bakács 6 nagybirtokos család (Batthyány, Esterházy, Károlyi, Pálffy, Széchenyi, Zichy) ügyleteit vizsgálja és az így nyert adatanyag alapján igyekszik általánosabb következtetésekhez eljutni. A hitelügyletekre bőséges iratanyagot őriznek a családi levéltárak. El kell fogadni a szerzőnek azt a megfigyelését, hogy e levéltárak csaknem minden iratfajtája tartalmazhat ilyen tárgyú adatokat, még a misszilis levelek, családi birtokosztályok is. De vannak olyan források, amelyek sajátíagosan a hitelügyletek során keletkeztek, és így a kutatást természetesen ezeken kell kezdeni. Közülük is kiemelkednek az egykorúak által készített adósságkimutatások, utalványozási könyvek, továbbá a megyék iratanyagában megmaradt betáblázási jegyzőkönyvek. Persze egyikük sem ad teljesen megbízható áttekintést a tényleges helyzetről, mint ez a kötelezvényekkel, nyugtákkal való összevetésből kiderül, de a kisebb pontatlanságok a hitelügy lényegének megismerése szempontjából elhanyagolhatók. Magának a családnak vagy akinek részére a kimutatás készült, nyilvánvalóan érdeke volt, hogy hitelviszonyairól a valóságnak megfelelő képe legyen. Az említett 6 család történetéből annyi megállapítható, hogy a kölcsönügyletek nagyon gyakoriak voltak. A magyarországi nagybirtokos osztályra egészében jellemző általános jelenségről van tehát szó. De ugyanakkor a megvizsgált családok hitelviszonyai azt is elárulják, hogy a sok közös vonás mellett milyen lényeges eltérések is mutatkoznak az egyes családok hitelviszonyai között. Az egyik típus Zichy Ferenc győri püspök, akit zárgondnokság alá kellett helyezni, mert elmerült az adósságokban. A másik Batthyány Lajos nádor, aki jelentős összegeket adott kölcsönbe és aki közel 1 millió 800 ezer forintos követelést hagyott fiaira. A két véglet között azután sokféle változat jelentkezett, az adósodó birtokosok egyúttal maguk is kölcsönöket folyósítottak, ami azután még bonyolultabbá tette a helyzetet. A kölcsönzött öszszeg olykor 100 forint alatt maradt, olykor néhány száz forintot tett ki, olykor azonban még 100 ezer forint fölé is emelkedett. így lesz érthetővé, hogy a különféle tételek együtt hatalmas Összegekké nőttek. Pálffy János adósságai 1775-ben 908 472 forintot tettek ki, az említett Zichy Ferencnek a zárgondnokság elrendelésekor 411 419,57 forint tőkeadóssága volt. A másik oldalon pedig a Batthyányak körmendi és bécsi pénztára 1734 és 1765 között évenként közel 75 ezer forintot kölcsönzött ki. Ezek a számok sejtetik, hogy országos méretekben a kölcsönök mekkora tételeket forgathattak meg. Tanulságos emlékezetbe idézni, hogy Magyarország egész hadiadója a század második felében 4 millió körül járt. A kölcsönügyletek értékelése szempontjából elsőrendű fontosságú kérdés, hogy milyen célból vették fel a kölcsönöket. Nem lehet egyetérteni a szerzővel abban, hogy a kölcsönvett összegek hováfordításának vizsgálatát nem tekintette feladatának (5. 1.), Igaza van ugyan, hogy a kötelezőlevelek a kölcsön célját többször nem tüntetik fel és így további kutatásra volna szükség. De úgy gondolom, hogy ennek ellenére sem lehet lemondani erről a kívánalomról. Különben ugyanis nem lehet megítélni a kölcsön-rendszer társadalmi szerepét, hatását és eredményeit. A tanulmány anyagából úgy látszik, hogy kölcsönöket főleg birtokvásárlásra, meglevő adósságok törlesztésére, építkezésekre, egy-egy meghatározott feladatra vettek fel, gyakran pedig az Összegeket cél nélkül emésztette el az úri életmód. Nyilvánvaló azonban, hogy a kölcsönöket felhasználhatták a birtok fejlesztését célzó beruházásokra stb. Persze érdekes volna tudni, hogy a különféle célok megvalósítása milyen arányokban veszi igénybe a kölcsönvett összegeket és milyen változásokkal találkozunk a két évszázad alatt, hiszen ez olyan nagy idő, hogy nehéz egyetlen helyzetképben összegezni a hitelügyletek lényegét. Szerző — nézetem szerint — szembe is kerül saját előbb említett felfogásával akkor, amikor a hitelügyletek tár-