Levéltári Közlemények, 37. (1966)

Levéltári Közlemények, 37. (1966) 1. - IRODALOM - Balogh István: Földreform 1945. Tanulmány és dokumentumgyűjtemény. Budapest, 1965. / 151–154. o.

" 153 munkakedvét csak így lehet mozgásba hozni. A kényszerű szükség az épülő demokrácia számára további sorsdöntő helyzetet hozott létre, a földreformból hamarosan földosztás lett, legalábbis a Duna—Ipoly vonalától keletre. Itt valóban a nép vette kezébe a földosztást a földosztó bizottságok működése folytán. M. Somlyai Magda részletesen ismerteti a földosztó bizottságok működését, bár adatai tekintélyes részét a tiszántúli megyékből veszi, világosan érzékelteti a munka nagyságát, amint ezek a bizottságok előzetes felkészülés nélkül, ezer jajjal-bajjal küszködve legyőzték a technikai nehézségeket, (sok helyen még mérőlánc sem volt), az érdekeltek vonakodását, félelmét, a közigazgatás közömbösségét, a suttogó propaganda által teremtett bizonytalankodást, majd néhány hét múlva a hátul kullogok megismétlődő rohamát a földek újraosztására, úgy, hogy tavaszra kelve a leg-jobb talajú földeken a munka megindulhatott. A tanulmányban az ország keleti és nyugati — a törvény kihirdetésekor ez utóbbi még nagyrészt hadszíntér — felében végbement folyamat ismertetése aránytalanul eltolódik a Tiszántúl javára, ami azért is sajnálatos, mert az időbeli késéstől eltekintve a Dunántúlon nyilvánvalóan más problémák adódtak — többek közt a földosztás a Duna vonalától nyugatra még 1945-ben sem fejeződött be, és következményei politikailag társadalmi és gazdasági tekintetben egyaránt érezhetők voltak a következő években is. Az összefoglaló tanulmány és dokumentumgyűjtemény közt éppen itt mutatkozik eltérés, az utóbbi javára. Jóllehet a tanulmány analízise részletes és lényegbe menő, mégis inkább a tiszántúli problémákat világítja meg, míg a közölt okmányok világosan érzékeltetik a földreform dunántúli problémáinak sokrétűségét is. A 171 okmány közül 77 vonatkozik Tiszántúlra, 15 az északi dombvidékre, 20 foglalkozik a Duna—Tisza közi és 44 a dunántúli földreformmal. Az 1945-ben keletkezett tiszántúli iratok a földhözjuttatott parasztság egyre fokozódó radikalizálódását árulják el, az ugyanazon évi 27 dunántúli okmány nagyrészt azt bizonyítja, hogy a földigénylő bizottságok és mögöttük az államhatalmi szervezet az év végére is alig tudott megbirkózni a feladattal. Még inkább jellemző az — s feltehetően nem a válogatás szempontja hozta ezt így —, hogy éppen a Dunántúlon és éppen a nagybirtok cselédsége körében bontakozott ki már 1945-ben a juttatott földek közös művelésére és a használható ipari üzemek szövetkezeti használatára irányuló mozgalom. Ilyesféle mozgalom nem hiányzott éppen a Tiszántúlon sem — néhány korán alakult közös vállalkozás még évek múlva is működött —, de a gondolat széles körben nem látszott gyökeret verni. Ez maga is mutatja, hogy az okmányok válogatása nagy körültekintést igényelt. A szerkesztő bizottság Karsai Elek szakmai tanácsadása mellett Jenéi Károly, Szabó Ferenc és Hársfalvi Péter közös munkájával gondos mérlegelés után válogatta ki a több mint tízezernyi témacédula alapján azt a 171 darab okmányt, amely hivatva vän a felmerült problémák sokszínűségét érzékeltetni. A földreform lebonyolításának természetéből következik, hogy éppen az aktus leglényegesebb részére, a községi földigénylő bizottságok megalakulásának körülményeire, és a parasztság szempontjából legdöntőbb élményt jelentő tényre, a földek tényleges felosztásának sok-sok helyi változatban kialakított módjára nem volt és nem is lesz írásos emlékünk. Ttt-ott, a községi nemzeti bizottságok szerencsés körülmények között megmaradt irataiban akad némi utalás, de a történelmi cselekedetet végrehajtó sok-sok ezer parasztember, a több ezerre menő földigénylő bizottság munkáját sem az itt közölt, sem a levéltárak mélyén ínég esetleg rejtőző iratokból nem lehet megismerni. Magát a tényt is csak az egyre fakuló emlékezet őrzi meg néhány évig. Amit az iratokból megismerhetünk, az a mihamar kialakult hivatali szervezet működését, a megyei földrendező tanácsok és földhivatalok tevékenységét tükrözi. Ezek pedig a problémákat áttételesen ismerték, tett intézkedéseik a hivatali ügyrend és a jogszabályok formuláinak felelnek meg. Az okmányok közlésénél lehet vitatni, szükség volt-e a hivatalos lapban, a törvénytárban is közzétett törvények és rendeletek in extenso közlésére (ez összesen 42 lapot tesz), de a ma már nehezen hozzáférhető hírlapi cikkek és röpiratok közlése valóban helyénvaló volt. A közölt okmányok dokumentálása mintaszerű, mert az iratok nyomán keletkezett intézkedéseket, esetleges korábbi közléseket és hivatkozásokat, az iratokban foglalt ügyre a távolabbi felvilágosításokat is adja. Jelentősége kevés van, de mégis félreértésre adhat okot a 140. lapon közölt táblázat harmadik hasábja (egy főre eső i0

/o-ban), ahol az összeg nyilvánvalóan az egy juttatottra eső terület átlagának kh-ban kifejezett mennyiségét kívánja jelenteni. A közölt okmányok egy-két helyén a nevek helyes olvasása tekintetében is kételye lehet az olvasónak (pl. 189 1. Cseiztu Bertalan, 194. 1. Válási Imre), ami ha tekintetbe vesszük a földigénylő bizottság legtöbb' tagjának csekély íráskészségét, nem csodálható éppen, de erre i