Levéltári Közlemények, 36. (1965)

Levéltári Közlemények, 36. (1965) 2. - KRÓNIKA - Komjáthy Miklós: Az UNESCO írásművészeti kiállítása / 339–343. o.

Krónika 339 A Kerek Asztal konferencia utolsó ülését ismét Londonban, az Old Hall-ban tartotta, április 22-én. Ezen a napon a Kerek Asztal Konferencia jövendő sorsával foglalkozott az értekezlet. Az egyes országok által előzetesen beküldött vélemények szerint a Kerek Asztal konferencia bevált intézménnyé nőtte ki magát. A válaszok azonban általában ellene vannak az olyan témáknak, mint amilyen (a mezőgazdaság történetére vonatkozó levéltári anyagok) a budapesti értekezleten is szerepelt. Nyomatékosan hangsúlyozzák ezzel szemben a levéltári kérdések (selejtezés, rendezés) fontosságát. Az Egyesült Államok levéltárosai még szorosabb beillesztést kívánnak a Nemzetközi Levéltári Tanácsba és a kongresszusok tematikájába. Általános a

1 kívánság arra nézve is, hogy modern tolmácsolási eszközöket alkalmazzanak, mivel ma már annyi a résztvevő, hogy közülük sokan vannak a franciául nem tudók. A meginduló vitában Altman (Lengyelország) szót emelt a Kerek Asztal konferencia kiszélesítése érdekében. Ez nem talált a közvéleményben helyeslésre. Sabbe azonnal reagált a javaslatra. Szerinte csakis az összes levéltárak főigazgatói, vagy a levéltáros egyesületek elnökei jöhetnek számba, vagy szövetségi államok esetében egyes államok képviselői. Megjegyzi, hogy a résztvevők így is elég passzívak. Ő össze szokott beszélni Lombardoval: Lombardo játssza egy kissé az advocatus diaboli szerepét és dobjon be valamilyen ellentmondást kiváltó állítást. Ő sem helyeselte a mezőgazdaság történetével kapcsolatos témát. Meg is kell kissé fiatalítani a Table Ronde-ot. Duboscq (Franciaország) rámutatott arra, hogy két kérdés van: a delegátusok száma és a téma kérdése. Ami a delegátusok számát illeti, ő kis számú hozzáértő delegátus mellett van. A téma pedig legyen levéltári. Jörgensen (Dánia) szerint a Table Ronde fórum a vitára. Az, amit Sabbe állít, hogy mindig ugyanazok beszélnek, igaz, de éppen ez akadályozza, hogy mások is hozzászóljanak. Sabbe válaszában elismeri, hogy sokat beszél, de mindig csak annyit, amennyi ahhoz kell, hogy felelevenítse a vitát. Emellett arra is vigyáz, hogy amit mond, annak értelme legyen. Schwebel (Bréma, NSZK) is a fülkagylós, többnyelvű tolmácsolás mellett emel szót. A tanácskozási termekben, sajnos, sokszor rossz az akusztika is. Ezzel a Kerek Asztal Értekezlet tanácskozásai bezárultak. Szedő Antal AZ UNESCO IRÁSMÜVÉSZETI KIÁLLÍTÁSA Ismertető soraink írásakor még járja az országot az UNESCO-nak „Az írás művészete" címet viselő, módszerében modern, mondanivalója megfogalmazásában sokszínű, eszközeiben változatos, eszmeiségében mégis páratlanul egységes kiállítása. Ha a kiállítás ötven táblányi képsorát képzeletben újra pergetjük magunk előtt, az írásnak valóban, a címben is jelzett művésziessége tűnik legmaradandóbb emlékünknek. Annak ellenére, hogy a gazdag képanyagban mindenekelőtt az írásfejlődés társadalmi feltételeinek illusztrációját kerestük, s annak ellenére, hogy ezt, ha nem is a maga folyamatosságában és töretlenségében — hisz a képekre törtséget a világos és tömör feliratok kötőanyaga sem tudta egybesimítani —, meg is találtuk. A kiállítás ugyanis szükségképpen érintette az írás kialakulásának, fejlődésének, írástípusok és iráscentrurnok egymásra hatásának problémáit. Mindezt, lényegében az időrend fonalán is, földrészenként csoportosítva tárta a látogató elé. Benyomásaink összegezése során még egyszer felvetjük majd az írás használatának társadalmi feltételeit kutató kérdést. Most, anyagismertetésünk elején csak utalni szeretnénk arra, hogy az írás művészi vonásait és művészettörténeti jelentőségét hangsúlyozó fotóösszeállítás ezt a sajátos jellegét záróképein, utolsóelőtti, három táblájának anyagával is igyekezett kidomborítani: a 47. tábla az írást, mint művészetet mutatta be (példaképp reprodukálván Mallarménak egyik, 1897-ben megjelent költeményét, amely a tartalom és a nyomdai szedés egységét igyekezett, szerintünk, sikertelenül megteremteni); „Az írás elemei a szépművészetben" című, 48. tábla a festményekben elhelyezett, jirlentésükvesztett, formává vált, absztrahálódó betűket mutatott be; a „Művészet, mint írás" feliratú, 49. táblán pedig a festmények lényeges elemeként megjelenő művészaláírásokat láthattunk. A kiállított képanyag egyébként, az írásnak inkább lélektani, mint társadalmi eredőit világította meg, bár a lélektani motiváció is szépen tagozódott az idő-, és térbeli egymásutániság rendjébe. így azután a lényegében írásművészeti kiállítást a történeti fejlődés szemszögéből ismertethetjük anélkül, hogy e nézőpont alkalmazása a szemléltető anyag sajátos vonásait elmosná. JO Levéltári Közlemények