Levéltári Közlemények, 36. (1965)

Levéltári Közlemények, 36. (1965) 2. - Kumorovitz L. Bernát: A magyar közép- és nagycímer kialakulása / 209–234. o.

A magyar közép- és nagycímer kialakulása 225 lennie. A titkos udvari és állami kancellár akkori előterjesztésében meg is írta, hogy ha a címerkérdésben Magyarország javára engedmény történik, az osztrák császári méltóságnak a címen kívül nyoma sem lesz Magyarországon. Ezért az államegység nagy célja érdekében óvatos kímélettel, de rettenhetetlen szívósággal kell továbbhaladni. Hogy ez eddig nem sikerült, a magyar kancelláriának az érdeme. Állásfoglalását most az országgyűlés teszi magáévá, és azt mintegy jóváhagyólag kinyilatkoztatja, kijelentvén egyúttal azt is, hogy a magyar állam függetlenségének a szimbóluma felett a jövőben is őrködni kíván, s alapjában véve az idegen elemektől mentes magyar címer az eszménye. 4. A magyar országgyűlések a (kis)címer és a magyar színek védelmében 1836 előtt 1811-ben a pénzügyi,'1836 után pedig a nemzetiség és nyelv, a hadügy, kereskedelem és a művelődésügy kérdéseivel kapcsolatban 1839—1840-ben, 1843—1844-ben és 1847—1848-ban veszik fel a küzdelmet Bécs ellen. 1811-ben azt a követelést kapcsolják a sérelmek kérdéseihez, hogy „a pénz értéke és veretése iránt egyedül az országgyűlése végezzen, a pénzre is csak törvényes országcímer és a körülírások honi nyelven nyomassanak". Az uralkodó válasza azonban nem volt kielégítő, mtrt az általa idézett 1550:48. artikulus a címerre vonatkozólag nem rendelkezett egyértelműen.

93 Az 1832—1836-i országgyűlésen a rendek ismét a pénzügyekkel kapcsolatban vetik fel — a címer mellett — most már a színek kérdését is. Veszprém megyének erre irányuló kérelmét, mivel a „nemzetiség" problémájához fűzte a színhasználat sérelmét, a nyelv ügyével foglalkozó választmányhoz tették át, amely előtt ekkor már „a nemzetiség sikeresítése" szempontjából több fontos kívánság feküdt. Az országgyűlés felterjesztette őket, de óvatosságból csak így megkurtítva: „6. §. Minden magyarországi pénzek magyar körülírásokkal verettessenek és minden egyéb akár polgári, akár katonai intézeteknél is az ország címere, színei és magyar körülírású pecsétje használtassék". 1839— 1840-ben a régi fogalmazásban kerültek szőnyegre az 1836-os javaslatok. Az eredmény annyi volt, hogy most már a magyar kancellária is jelentkezett, s tanácsot adott az uralkodónak, miképpen térjen ki a kérdés érdemleges megválaszolása elől. Szerinte „ . . . elég az 1790—1791: 10 te.-re és ennek folyományaképpen kiadott ünnepélyes biztosító levelekre és az 1836. évi április 26-i királyi kijelentésre hivatkozni, anélkül, hogy most a tárgyalt pontra különösebben ki kelljen terjeszkedni". A kancellária tehát a címer magyarrá tételéért már nem volt hajlandó harcolni. Az 1843—1844-i országgyűlésen ismét a nyelvkérdés társaságában szerepel a címer- és színprobléma, de megint eredménytelenül, mert hozzákapcsolták a horvát-kérdést. Most a felsőtábla közbelépésére s a horvátok kívánságára a javaslatból kihagyják azt a részt, hogy a magyar színek és címer „Magyarországban és a hozzákapcsolt részekben használtassanak", mert általa „Dalmát, Horvát- és Szlavónországok tulajdon zászlóitól, címerei és hivatalos pecsétjeitől és nemzeti színeitől megfosztatnának s így ezen országok consistentiajanak minden külső jele százados divat ellenére kitöröltetnének". Ilyen előzmények után örökölte a címerkérdést az 1847—1848-i országgyűlés. Az 1848. január 7-én megtartott XVIII. országos ülésén a rendek által benyújtott „Törvényjavaslat a magyar nyelv és nemzetiségről" 5. §-a 93 Ld. a 41. sz. jegyzetet.