Levéltári Közlemények, 36. (1965)

Levéltári Közlemények, 36. (1965) 1. - FORRÁSKÖZLÉS - Karsai Elek: Dokumentumok Magyarország felszabadulásának történetéhez / 139–170. o.

150 Karsai Elek Igen. Ahogy a szovjet hadsereg felszabadított egy-egy községet, egy-egy várost, ott mindenütt előkerültek az embereink, sokkal több, mint ahogy hittük, reméltük. Nekünk, akik a szovjet hadsereggel jöttünk, egyik feladatunk az volt, hogy részint a pártot talpraállítsuk ezeken a helyeken, a fő feladatunk Redig az volt, hogy megindítsuk a normális életet, hogy előjöjjenek az emberek a rejtekhelyekről, dolgozzanak, a közigazgatás meginduljon, a munka az üzemekben meginduljon. Ilyen tevékenységet folytattunk akkor a front mögött. Hogyan jutott el Ön Szegedről Pestre? Ezen a megbeszélésen én önként jelentkeztem, hogy vállalkozom erre a feladatra, mert ide olyan ember kellett, akinek volt fronttapasztalata. Két fronton kellett átjönni, hát a szovjet fronton ott átsegítettek a szovjet katonák, de az ellenséges vonalon átjönni, ahhoz tapasztalat kell. Elmentünk autóval Szegedről Kisnánáig, ott volt a Mátrában a szovjet front, ott tanulmányoztam a szovjet elvtársak segítségével a térképet, amely nagyon pontos térkép volt Kisnána és Recsk közöttről. Éjjel, mikor besötétedett, akkor a szovjet első vonalból másodmagammal, Sárközi Sándorral, aki most a magyar hadseregben ezredes, (akkor fiatal ember volt, a szegedi Csillag-börtönből szökött meg, azt adták mellém segítségül kísérőül) elindultunk. Fegyverük volt? Nem volt fegyverünk, egy szegedi bicska volt az egész felszerelésünk. Nagyon vigyázni kellett, hogy ne legyen nálunk még egy gomb se, amelyik szovjet gyártmányú, mert esetleg lebukunk, megmotoznak, mindjárt gyanúsak lettünk volna. Ellenben volt nálam egy tájoló, foszforeszkáló, amelyet megtanultam jól használni. Még odaát a parancsnokságon térképen elméletileg kimértük, kiszámítottuk, hogy milyen irányban, körülbelül hány száz lépést kell tenni, már éjjel sötétben, ottan milyen fordulatot kell azután egy bizonyos száz méterek után megint tenni és ott megint milyen irányba kell fordulni. Recskről mi úgy számítottuk, hogy vonattal jövünk majd Pestre. De már Recsken fel volt robbantva a Tárna hídja, elment már az utolsó vonat, nekiindultunk gyalog. Azon a napon még elértünk Nemtibe, este. Nemtiben próbálkoztunk szállást kapni, azt persze nem lehetett: tele volt nyilas, árpádsávos, karszalagos csendőrökkel, pártszolgálatosokkal, — sehol nem kaptunk egy fekvőhelyet, sem istállót, sem padlást, még egy fészert sem. Ülőhelyet sem kaptunk. Már azért könyörögtünk, hogy engedjék meg, hogy leülhessünk a lakásban, hogy éjjel ne kelljen mászkálni. Kiértünk a falu szélére, ott volt két nagy kazal, gondoltuk, abba majd beássuk éjjelre magunkat, de aztán láttuk: az erdő szélén egy magányos ház van. Na, gondoltuk, ezt még megkíséreljük. A magányos ház egy erdész háza volt, egy öreg erdész hét gyerekkel és a feleségével lakott ott. Szívesen fogadtak, helyet adtak. Hát igaz, csak szalmát szórtak le a földre, de jó volt, mert levetkőztünk, megszárítottuk a ruhánkat: tudniillik éjjel, mikor jöttünk át a fronton, kétszer is át kellett egy patakon jönni, egy kicsikét eltájoltuk magunkat, nem találtuk meg a száraz gázlót, aztán bizony jó derékig belegázoltunk. Úgy-e október végén lévén, a Mátrában nem volt valami enyhe a víz. Sárközi ugyan megpróbálta keresztülugrani, hosszú majdnem kétméteres- gyerek, de épp a víz közepibe pottyant. Na tehát ideje volt, hogy megszárítkozzunk, az öregek aztán adtak kis főtt krumplit. Megfőztek egy nagy fazék krumplit, ott aludtunk. Nagyon érdekes beszélgetés volt az öreggel. Eletem egyik legnagyobb élménye volt. Megkérdezte: hová mennek? Megint mondtuk a mesét, hogy Szegedről menekülünk, be akarunk vonulni. Az öreg: Hová akarnak maguk még menekülni? — kérdezte. — Hát ki akarnak menni a világból?'Mondtuk: No öreg, maga nem tudja, nekünk még milyen erőnk van. Akkor volt divat a „Karácsonyra újra a Kárpátokban leszünk" — jelszó. Lesznek ám a nyavalyát — mondta —, maguk nem tudják, mi van az Uraiban; én ott voltam 917-ben, én láttam, hogy mi van az Uraiban. Nem mertem neki megmondani, de nagyon szerettem volna: öregem, én még egy fél évvel ezelőtt az Uraiban voltam, most látnád, hogy mi van ott, akkor a hited még nagyobb lenne, ha most is ilyen nagy. Persze, nem árulhattuk el magunkat. Mielőtt bementünk, láttuk, egy jó nagy hízója van az öregnek, — mondtam: ezt is jó volna öreg, ha levágná, mert majd gyünnek az oroszok, aztán megeszik. Nem ismerik maguk, fiatalemberek, az oroszokat: azok meglátják az én hét pulyámat, akkor még három disznót hoznak, nemhogy ezt az egyet elvegyék tőlem. Na ilyen szerencsénk volt. Náluk aludtunk, másnap megint gyalog mentünk. Zuhogott az eső, az irány Salgótarján volt, jött egy fuvaros, megkértük, hogy vegyen fel, keservesen felvett. Nagyon szidta a németeket, igen jól esett nekünk, mert láttuk egyébként azt, hogy a németek már onnan is menekülnek, mert szerelték le a távírót. Ügy-e, még biztattuk is az öreget egy kicsit, ő nem tudta, hogy miért hajtson, nehogy újabb szovjet fogságba essünk. Mikor Zagyvapálfalvához értünk, ahol akkoriban az országút keresztezte a vasutat, volt egy elég magas töltés, a töltés külső oldalán hét csapatcsendőr állt. Már akkor ne^n volt lehetőség, hogy elmeneküljünk, mert legfeljebb utá-