Levéltári Közlemények, 35. (1964)

Levéltári Közlemények, 35. (1964) 1. - Szedő Antal: A ma levéltárelmélete / 3–20. o.

A ma levéltárelmélete 9 keresgélés drága mulatság. A kiselejtezett iratokat úgy kell megsemmisíteni (összezúzva), hogy tartalmuk közprédára ne kerüljön. Az esetek egy részében az iratanyag mikrofilmezés után kerül megsemmisítésre. Itt azonban meggondolandó, mi kerül többe, a filmezés vagy az: eredetiben való megőrzés. Igen sok esetiben (Amerikában és Angliában) az értéktelen, de hosszabb időn át megőrzendő iratanyag úgynevezett átmeneti raktárba kerül, mely olcsó eljárással épül. Ez esetben a legfőbb veszély az, hogy a szerveik hamar lerázzák magukról az anyagokkal való foglalkozás gondját és selejtezés nélkül leadják: az anyagot. Az értékes anyag megőrzésre végül, ha a szerv munkájához már nincs szükség reá, a levéltárba kerül. Olyan aktát azonban — figyelmeztet Schellenberg —, amelyet gyakran keli visszakölcsőnözni az irattermelő szervnek, vagy amely olyan kutatási korlátozásokkal van megterhelve, amelyekkel a levéltárnem tud egyetérteni, nem szabad átvenni. Levéltárak 1. Alapelvek A levéltáros feladatának a legújabb levéltártianii kézikönyvek is változatlanul az iratok megőrzését és feltáráísát tartják. Természetesen a feladatok körét bővebben kell leírni, de alaípvetően minden föladat beilleszthető a két fő feladat valiamelyikébe. Schellenberg négy feladatot lát: 1. a selejtezéssel kapcsolatos feladatokat (ügykörjegyzék készítés, ellenőrzés); 2. rendezési, őrzési feladatokat (csak rendezett iratokat lehet leltározni és épségben megőrizni); 3. lajstromozási és kiadványi feladatokat (ide a nyomtatott segédleteket és a forráskiadványokat sorolja); 4. kutatók és ügyfelek kiszolgálását. Schellenberg szerint a levéltáros feladatát csakis az iratok gondos elemzése útján tudja ellátni (eredetüket, tartalmukat, más iratsorozatokhoz való viszonyukat kell feltárni). Akinek ismeretei, képessége az ilyen elemzést nem teszik lehetővé,, az nem lehet jó levéltáros. A levéltárosság rangja, helye az államigazgatásban rendkívül fontos. Ez elsősorban attól függ, hogy az állam felelős vezetői mennyire vannak tisztában a levéltári anyag értékével, fontosságával. Általában a kormányzat csak akkor értékeli az anyagot, ha megérett arra, hogy a történetírás számára forrásul szolgáljon; addig azonban a nemtörődés folytán, igen sok a pusztulás. Decentralizált iratkezelésnél (ez elég általános a modern iratkezelésben) az előadó az iratszekrényeket irodája örökös bútordarabjainak tartja tartalmukkal együtt és nem hajlandó megválni tőlük. Ha pedig értéktelenné válnak számára, hajlandó könnyelműen megsemmisíteni őket. A hivatalok ragaszkodása irataikhoz az egész világon általánosnak látszik; különösen nehezen adja át iratanyagát a Külügyminisztériuni, a belbiztonsági szervezet és a rendőrség; ezek jó, ha 100 év elteltével adják át irataikat a levéltáraknak. Magyarországon egyelőre még az ellenkezője az általános: a szervek bármilyen módon, de minél előbb meg akarnak szabadulni iratanyaguk tói. A levéltárakat irányító főhatóság, Schellenberg szerint, legjobb ha minisztériumi rangban tárgyal az összes minisztériumokkal, vagy pedig olyan hivatal alá tartozik, amelyik.