Levéltári Közlemények, 34. (1963)

Levéltári Közlemények, 34. (1963) 2. - BIBLIOGRÁFIA - A magyar levéltári irodalom bibliográfiája, 1962 / 351–358. o.

350 Krónika gyűjtemény fejlesztésének és rendezésének, anyaga közkinccsé tételének szentelhette. Végleges nyugalomba helyezéséig, 1944-ig szolgálta a levéltárat, 1940-től mint múzeumi és levéltári főigazgató. A ma akadémiai keretbe tartozó Kolozsvári Történeti Levéltár hatalmas gyűjteménye jelentős részben az ő gyűjtő és rendező munkájának köszönheti magas színvonalát. Nyugalomba vonulása után is lankadatlanul dolgozott, míg 86 éves korában ki nem esett kezéből a toll. Kelemen Lajos munkásságának méltatásánál elsőnek az a negatívum tűnik szemünkbe, hogy az összefoglaló mű megalkotásáig nem jutott el. Irodalmi termése impozáns, egyszerű felsorolása is az 1957-ben főként tanítványai tollából, az akkori Bolyai Egyetem kiadásában megjelent Emlékkönyvben 18 sűrű oldalt fogla! cl, s az ő egyetemes érdeklődéséről tanúskodik. Fáradhatatlanul kutatta a régi Erdély gazdasági, társadalmi s néprajzi viszonyait, nevezetes családjainak történetét, de különösen művészeti emlékeit. Az Emlékkönyv megjelenésekor 16 kézirata (köztük számos forráskiadvány) várt közzétételre. Akik ismerték, nem vonhatták ki magukat átfogó tudásának lenyűgöző benyomása alól. Az írott források szenvedélyes gyűjtője szinte az írásnélküli kor memóriájával rendelkezett, és az erdélyi múltra vonatkozó ismereteit bőkezűen adta tovább mindenkinek, aki hozzá fordult. Mégsem hagyott ránk átfogó művet, talán nemcsak a sors mostohasága miatt. Ahhoz a levéltáros-típushoz tartozott, amelyhez a régiek közül Tagányi Károly: az óriási anyag nem találta meg kezében a hozzá méltó formát. A fejlődés nagy vonalának megrajzolásához nem volt kedve, eredményeit folyóiratok hasábjain, hírlapi cikkekben szórta szét. Hogy nem haszon nélkül, azt az erdélyi történetírás utóbbi évtizedeinek munkásaira tett rendkívüli hatása bizonyítja. Ennek, jelét adta a Magyar Tudományos Akadémia is, amikor 1938-ban külső tagjainak sorába választotta. Napjainkban sok szó esik a helytörténetírásról, és történnek is biztató lépések ezen a. téren. Kelemen Lajos például szolgálhat a helytörténet művelői számára is. Minden kis tanulmánya beható anyaggyűjtésre, levéltári kutatásra támaszkodott. Szenvedélyesen szerette szülőföldjét, de múltjából nem magának keresett dicsőséget. Milyen jellemző rá, hogy Radnótfája történetét (Erdélyi Múzeum 1942. 4. sz.) magánlevélben írta meg, és csak a folyóirat szerkesztőjének kívánságára tette közzé! Példát adott azzal is, hogy az'írott forrásokat és a műemlékek tanúságát egyaránt megszólaltatta egy-egy kérdés tárgyalásakor. Számtalanszor kellett félretenníe munkáját, hogy egy-egy érdeklődő csoportnak megmutassa városa művészeti emlékeit; az ilyen alkalmakkor Erdély dicsőséges múltja kelt életre szavaiból a Főtér régi kapuboltjai alatt. Nyolcvanadik születése napján magyar, román és szász történészek nyújtották át neki a megemlékezés közös kötetét. Elete ment volt a nemzeti gyűlölködéstől; vajha szolgálná példája halála után is a Duna mentén együtt élő népek közös munkálkodását! Bónis György I