Levéltári Közlemények, 34. (1963)
Levéltári Közlemények, 34. (1963) 2. - FOLYÓIRATSZEMLE / SZERK. BÉLAY VILMOS - Izvesztija na Darzsavnite Arhivi, Kniga 4–6. (1960–1962) / 300–302. o.
Irodalom 297 kül, hogy állását elvesztette volna. Az 1953-ban hozott nyugatnémet hivatalnok-törvény szerint ez lehetetlen. Az Egyesült Államokban az 1883-ban és 1939-ben ill. 1940-ben elfogadott és módosított törvények foglalkoztak az állami tisztviselők politikai jogaival, részletekbe menően szabályozva azt, hogy mi van megengedve és mi van megtiltva. Általában igen szigorúan (elbocsátás terhe alatt) megtiltják a politikai szervezetekben és a választási harcokban való aktív részvételt. A szerző szerint ez természetes reakciója volt a New-Deal időszaka alatt előállott helyzetnek, mikor a hivatalnoki karra a demokrata párt fokozott befolyást gyakorolt. Végül Angliában különbséget tettek az egyes hivatali kategóriák között aszerint, hogy a hivatalnokok milyen munkaterületen dolgoznak (ipar, posta stb.). így alakult ki (már a második világháború után) az a végleges megoldás, hogy, a közalkalmazottak 62 ! °/o-ának teljesen, 22%-ának részben biztosították a politikai jogokat. A hátramaradó 16%-nak azonban csak a községi közigazgatásban való részvételt engedélyezték. Érdekes problémát vet fel a szerző, mikor azt, a parlamentáris rendszereknél gyakorta előforduló kérdést tárgyaíja, hogy mi tévő legyen a hivatalnok az egymást elég sűrűn váltogató kormányok gyakran ellentétes irányú utasításainak végrehajtásánál, vagy akkor, ha az utasítást törvényellenesnek tartja. Az utóbbi esetben az 1953-as nyugatnémet hivatalnok törvény szerint a beosztott felettesének feletteséhez fordulhat, s ha a parancsot — melyet ilyenkor írásban is lehet követelni — megismétlik, a felelősség a parancs kiadóját terheli. A különböző kormányok programjával szemben pedig az a hivatalnok kötelessége, hogy mindenben az összesség s ne egyes csoportok vagy pártok érdekeit tartsa szem előtt. (Hogy ez polgári demokratikus államban mennyiben vihető keresztül, arról hallgat a szerző.) A mű utolsó, tizedik fejezetében a bürokrácia perspektíváiról esik szó. Idekívánkoznak azok a valóban meghökkentő adatok, amelyeket könyve elején közöl a szerző. Eszerint pl. az Egyesült Államokban 1900-ban kb. 100 ezer, 1939-ben kb. 600 ezer, 1955-ben már több mint két millió szövetségi alkalmazott volt (az egyes államok alkalmazottjait tehát nem is számítva). Hasonló arányú a fejlődés Angliában, ahol a jelen században az alkalmazottak száma minden húsz évben megkétszereződött (1955-ben 725 000). A többi országban is jelentős a fejlődés, bár nem ily nagyarányú. A „miért?" kérdésre a szerző csak az állam funkcióinak megszaporodására való utalásokkal tud válaszolni, bár maga is elismeri, hogy a jelenség kimerítő magyarázata még hiányzik. A jövőről szólva F. Marx elismeri, hogy az automatizálás nagy könnyebbséget jelenthet a jövő hivatalai számára és a munka jelentős meggyorsulását eredményezheti, bár abban kételkedik, hogy a gépek teljesen feleslegessé tehetik a hivatali apparátust. Ami a közeljövőt illeti, itt — a fentiek után egyáltalán nem meglepő módon — az összesség szempontjából is egyenesen károsnak tartja, ha a közösséget illető kérdések eldöntésénél figyelmen kívül - hagyják a hivatalnokok szakértelmét, és a nép, „az egyszerű ember"' közvetlen' befolyást gyakorolhat az államhatalomra. A helyes megoldás szerinte az, ha a hivatalnok elsősorban alkalmazott, az állam alkalmazottja marad, s erejétől, szakértelmétől telhetően igyekszik az állam politikai céljait megvalósítani. Ha mármost összegezni akarjuk a szerző által nekünk nyújtott tanulságokat, az eredmény meglehetősen sovány. Néhány ténybeli adat közlésén és néhány közigazgatási alapelv kiemelésén — s néha elég jó, formális elemzésén kívül — nem sok haszonnal járt a könyv forgatása. A legnagyobb baj az, hogy — mint már a bevezetőben említettük — egész történetfelfogása idealista, s ezért a modern állam problémáit teljesen elvontan szemléli s a gazdasági-társadalmi alap figyelmen kívül hagyásával jiem is tudja kielégítő módon sem fölvetni sem megoldani. Bognár Iván
