Levéltári Közlemények, 34. (1963)

Levéltári Közlemények, 34. (1963) 2. - FOLYÓIRATSZEMLE / SZERK. BÉLAY VILMOS - Izvesztija na Darzsavnite Arhivi, Kniga 4–6. (1960–1962) / 300–302. o.

296 Irodalom veszik tekintetbe és a szerint is léptetik elő a hivatalnokot. Ennél a típusnál a hivatalnokok rendszerint különleges jogvédelem alatt is állanak. Szerző szerint ennek a rendszernek megfelelő hivatalnoktípust legjobban a középosztályból származó hivatalnokok testesítik meg. A századfordulón kezdett az a veszély fenyegetni, hogy a szolgálati bürokrácia kasztbürokráciává válik, de ez a veszély — mint szerző optimistán megállapítja — már elmúlt. Szerző felfogásának részletes kritikájához nincs megfelelő terünk. De a történelmi valóság és a társadalmi rendszer különbségeinek az a nála megfigyelhető tökéletes semmibevétele, mely egyenlőségjelet tesz a Diocletianus korabeli római és a XIX. századvégi japán császárság közé, világos képet és egyúttal világos kritikát is ad szerző szemléletéről. Nem szorul bővebb magyarázatra számunkra, hogy minden társadalmi-gazdasági formációnak — ideértve az ázsiai típusú termelési módot is — meghatározott közigazgatási rendszere volt. A modern polgári állam alapjai és az ennek megfelelő bürokratikus apparátus — mint ezt Marx Polgárháború Franciaországban c. művében megjegyzi — az abszolút monarchia korában, a XVII—

XVIII. században alakultak ki s mivel a bürokrácia igen alkalmas volt a kizsákmányolt osztály fékentartására, a forradalom rövid időszakának elmúltával a polgári állam is átvette a maga céljaira. A bürokratizmus új fénykorához napjainkban érkezett el, mikor a tőkés országokban egyre leplezetlenebbül kibontakozott állami monopolkapitalizmus a régi feladatok mellé (elnyomás, hódítás, igazgatás) újakat kapott: a gazdasági élet mind nagyobb mértékű irányítását. A bürokrácia mindenféle változata tehát csak függvénye az alapját alkotó államszervezet funkcionális és szerkezetbeli s végső fokon a gazdasági alapra visszamenő változásainak. Egy valóban tudományos igényekkel fellépő műnek a bürokráciával foglalkozva mindezeket a tényezőket figyelembe kellene vennie. — A modern bürokrácia kialakulásáról írva persze szerző is utal a nagyüzemek szerepére és a hatásra, amit az államra gyakorolnak, — bár (szemléletének megfelelően) inkább csak a külső formák átvételét emeli ki: a szervezettséget, a pontosságot stb. Mindeme szervezeti formáknak, szerző szerint, a hierarchia, az illetékesség, a munkamegosztás, a hivatali iskolázottság, az állandó fizetés és az állás biztosított volta a közös ismérveik. A legfontosabb ezek közül a hierarchia. A hierarchia csak bizonyos követelmények kielégítése esetén képes megfelelően működni, vagyis egyrészt állandó funkcióinak teljesítése, másrészt mind lényeges kérdésekben, mind a közigazgatás-végrehajtás intézésében való szakszerű tanácsadás útján az államot szolgálni. Ezek a követelmények a következők: 1. az ésszerűség követelménye. Ez az igény nem annyira az egyénnel, mint elsősorban a hivatallal szemben áll fenn s azt jelenti, hogy a hivatali cselekvésnek meghatározott cél érdekében kell történnie, melytől nem szabad eltérni, mert különben az egész apparátus szétesik. Ezért nélkülözhetetlen a közigazgatás számára a fegyelem is. Az ésszerűség érvényesülését gátolhatják szociális előítéletek (pl. gyarmati hivatalnokok esetében), de a politikai ésszerűség is szembekerülhet olykor a közigazgatási ésszerűséggel. 2. A felelősség követelménye. A hivatali életben a parancs elfogadásában kifejeződő felelősség nélkül ugyanis nem szilárdulhatna' meg a hivatali hierarchia. Szerző megkülönböztet hivatali, nyilvános és egyéni felelősséget, és megállapítja, hogy e három típus keresztezheti egymást. 3. A képzettség követelménye, amit különböző akadémiákkal, tanfolyamokkal próbálnak kielégíteni. (E tanfolyamok osztályjellegét szerző sem tagadja.) 4. Az állandóság követelménye, amit rendszerint törvények és rendeletek útján valósítanak meg. A szerző a továbbiakban a bürokráciával mint kóros jelenséggel is foglalkozik, de anélkül, hogy ennek mélyebb okaira rámutatna. A tünetek közül a szellemi rugalmasság elvesztését, a hierarchia s a munkamódszer megmerevedését, a közérdektől való elszakadást említi meg, mint legfőbbeket. Egész fejezeteket szentel a továbbiakban a hivatalnokok jogi védelmének, a hivatali világ ábrázolásának, a hivatalnoki kötelességek szemléletének stb., de ezek tárgyalását, mint érdektelenekét, mellőzzük. Érdekesek viszont azok a fejtegetései, melyek a hivatalnokok politikai tevékenységére vonatkoznak. Az egyes államok eltérően viszonyulnak ehhez. Franciaországban a harmadik köztársaság első évtizedeiben a kormány még elég gyakran felszólította az állami tisztviselőket, hogy választások idején támogassák ezt vagy azt a kormánypárti jelöltet. A századforduló táján azonban megfordult az irányzat, az állam mindinkább a politikától való tartózkodást kezdte hirdetni hivatalnokainak, s ez még inkább fokozódott az első világháború után. A szakszervezetekbe tömörült hivatalnokok azonban ez ellen tiltakoztak, sok vita után azonban még a mai napig sem tudtak kielégítő megoldást találni. Németországban éppen ellenkező volt a fejlődés. Míg a császárság idejében különböző akadályokat gördítettek a hivatolnokok politikai pártokhoz való csatlakozásának útjába, addig a weimari alkotmány biztosította számukra a politikai életben való részvételt. Igaz, hogy ugyanekkor hozzátette: „a hivatalnokok az összességet, s nem az egyes pártokat szolgálják", — de ez a gyakorlatban keveset ért. Egy hivatalnok még képviselő is lehetett, anél-