Levéltári Közlemények, 34. (1963)

Levéltári Közlemények, 34. (1963) 2. - IRODALOM - Komjáthy Miklós: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. II. kötet, 2–3. füzet, 1272–1290. Szentpétery Imre kéziratának felhasználásával szerkesztette: Borsa Iván. Budapest, 1961. / 284–288. o.

284 Irodalom AZ ÄRPÄD-HÄZI KIRÁLYOK OKLEVELEINEK KRITIKAI JEGYZÉKE II. kötet, 2—3. füzet, 1272—1290. SZENTPÉTERY IMRE kéziratának felhasználásával szerkesztette: BORSA IVAN Budapest, 1961. 527 p. „Habent sua fata libelli." Aligha van a magyar történettudománynak még egy alkotása, mint a „Szentpétery", ill. immár a „Szentpétery—Borsa", amelyről önkénytelenül ne jutna eszünkbe a könyvek változatos sorsát idéző, latin közmondás. A csonkán maradt művek hazájában azonban a „Szentpétery—Borsának" kiváltképpen szerencsés sors jutott osztályrészéül. A kiadvány terve több, mint háromnegyed évszázada, Ferenc József felszínén fényes, békésnek és problémátlannak tűnő korában fogamzott meg. Fejérpataky László, aki a magyar oklevéltant, az Osztrák-Magyar Monarchia egyes elemeiben már-már nemzetekfelettivé váló tudományosságának egészséges hajtását európai színvonalra emelte, az 1885. évi történészkongresszuson a teljes Árpád-kori anyag regesztaszerű feldolgozását kívánta. A csaknem négy évtized múltán megvalósult terv azonban már csupán a kor királyi oklevelei kritikai vizsgálatát és regesztáinak közlését tűzte ki célul. A Magyar Tudományos Akadémia 1913-ban Fejérpataky tanítványát, Szentpétery Imrét bízta meg — miután alaposan megvitatta előzetesen benyújtott tervvázlatát — állami életünk ,első századai írásos emlékeinek kritikai regesztakiadásával. Szentpétery hangyaszorgalmú munkával tett eleget a megbízásnak. 1923-ban jelent meg, közben — mint mondottam — a feladatot az egész Árpád-kori anyagról a királyi oklevelekre szűkítvén le, „Az Árpád-kori királyok okleveleinek kritikai jegyzéke" I. kötetének 1. füzete, amelyet gyors egymásutánban követett a 2. és a 3. füzet, majd hosszabb szünet után, 1943-ban a II. kötet 1. füzete. Szentpétery ezzel az V. István haláláig terjedő, királyi okleveles anyagot szedte kritikai jegyzékbe. Már minden eresztékében recsegett-ropogott a régi rend világa, amikor az utolsó füzet megjelent és Szentpétery hozzáfogott az utolsó kötet előkészítéséhez. A kitűnő tanár gondos előrelátásával, fiatal erőket, legjobb tanítványait, a korban Borsa előtt járókat, az akkor már neves szfragisztikust és diplomatikust, Kumorovitz B. Lajost és a modern, magyar segédtudományi kutatások két nagy ígéretét, Istványi Gézát és Guoth Kálmánt is bevonta munkájába. Ügy látszott, hogy a második világháború tüze, a magyar tudomány annyi más vállalkozásával együtt, ezt a nagyszerű kezdeményt is elemészti. A mű, szerencsére, elkerülte a pusztulást, de azok közül, akikre a folytatás nehéz munkája várt, a két, kiváló tehetségű, fiatal tudós, Istványi Géza és Guoth Kálmán tragikus véget ért. Á mester azonban, az újjászervezett Magyar Tudományos Akadémia által támogatva, tovább dolgozott. 1950-ben bekövetkezett haláláig elkészítette IV. László 1279. augusztus 10-ig kibocsátott okleveleinek regesztáit és kritikáját, Kézirati hagyatékát, amelyet nyomdakész „purum"-nak tekintett, az Akadémia Szentpétery egyik legképzettebb, nagy munkabírású tanítványára, Borsa Ivánra bízta. Borsa egy évtizedes, alapos és sokszor — a magyar levéltárügy vezetői tisztét töltvén be, s a magyar levéltárügy újjászervezésével lévén elfoglalva —, igen nehéz körülmények között végzett munkával nemcsak kiegészítette s egészen IV. László haláláig vitte a királyi oklevelek Szentpétery-féle regesztaanyagát, hanem teljesen át is dolgozta mestere véglegesnek tekintett kéziratát. Szentpétery két részben, ill. füzetben, az 1279. év végével kettéválasztva, kívánta közzétenni regesztáit. Borsa Iván, lektorai helyeslésével, arra a meggyőződésre jutott, hogy IV. László király okleveleinek kritikai jegyzékét egy kötetben kell kiadni. Borsa azután nemcsak az ittott mutatkozó egyenetlenségeket küszöbölte ki hajdani tanára kéziratából, hanem egyfelől az Országos Levéltár Mohácselőtti Gyűjteményének időrendi és kibocsátói jegyzéke, másfelől Filmtárának idegen anyagról készült mikrofilmjei alapján sok, Szentpétery által nem ismert oklevéllel is gyarapította a munkát. (Az anyagkiegészítés során, sajnos, az is kiderült, hogy nem egy olyan oklevél, amelyet Szentpétery még eredetiben tanulmányozhatott, a második világháború alatt elpusztult.) Borsa lelkiismeretességét és akrlbiáját dicséri, hogy még azokban az oklevéltárakban is, amelyeket Szentpétery már átnézett, talált IV. László-féle oklevélszövegeket. — Dióhéjban ez a histórikuma a Kritikai Jegyzék előttünk fekvő testes kötetének (II. kötet 2—3. füzet), amely 1350 oklevél regesztáját tartalmazza. A szerzők céltudatosságán, kitartásán, s a régi és a megújult Akadémia erkölcsi és anyagi támogatásán túl, talán a diplomatika sajátos anyaghoz kötöttsége, a történettudomány sgyéb részeihez viszonyítva tárgyiasabb volta is hozzájárult ahhoz, hogy a mű túlélte annak