Levéltári Közlemények, 33. (1962)

Levéltári Közlemények, 33. (1962) 1. - Szűcs László: Adalékok a bécsi központi levéltári anyag Ausztria és Magyarország közötti felosztásának történetéhez, 1875–1918 / 27–42. o.

30 Szűcs László jéből Bécsbe utazott, személyes tájékozódás céljából. Úgy, hogy mikor a Belügyminisztérium a bécsi válasz kézhezvétele után véleményes jelentéstételre szólította fel Pauler Gyulát, ő már a helyszíni tapasztalatok alapján készíthette ezt el. Útja tehát eredményes volt annak ellenére, hogy, mint leírta, a Pénzügyi Levéltárban elzárkózóan, szinte bizalmatlankodva fogadták. A Belügyminisztérium felszólításának eleget téve jelentette, hogy a Magyarországra és Erdélyre vonatkozó iratok 1527-től 1820-ig külön osztályban vannak elhelyezve, ezek kiemelése és elszállítása tehát nem okozhat nehézséget. Megállapította, hogy az iktatókönyvek ugyan közösek, de az elenchusok már részben külön készültek, tehát ezek is szétválaszthatok. A közös Pénzügyminisztérium leghatásosabbnak szánt érvelésével szemben pedig leszögezte, hogy „ha a practicus szempontot, a szolgálat érdekeit fogadjuk el kiindulási alapul: a Hofkammer magyar-erdélyi osztályának okszerűleg csak ott lehet helye, hol azon hatóság székel, mely a kérdésben forgó ügyeket jelenleg intézi és az a magyar ügyekben a magyar Pénzügyminisztérium. Végre, azon ritka esetekben* amelyekben talán osztrák ügyek elintézésében egyáltalában a Hofkammerarchiv irataira, jelesen pedig annak magyar osztályára volna szükség: a kellő felvilágosítások és adatok innen is megadathatnak s- minden esetre kevésbé visszás dolog lesz, ha az osztrák hatóságok magyar tárgyú, tehát idegen iratok végett Budapestre fordulnak, mintsem, ha magyar hatóságok, magyar tudósok, magyar, tehát hazai dolgok végett Bécsbe kénytelenek folyamodni."

4 Ugyancsak a közös Pénzügyminisztérium által előtérbe helyezett ügyviteli érdeket ellenfegyverül használva sürgette most már a magyar vonatkozású iratok „tüzetes jegyzékének" elkészítését és az Országos Levéltár rendelkezésére bocsátását, annak érdekében, hogy magyar ügyfeleket már Budapesten tájékoztathassák a Bécsben található iratokról. Végül nyomatékosan kérte a kamarai levéltárban elhelyezett, de ahhoz szervesen nem kapcsolódó s ügyviteli érdekét elvesztett Apaffy-féle és a Banatica néven szereplő iratok mielőbbi visszaszolgáltatását, minthogy ezek nem eshetnek a közös Pénzügyminisztérium által felhozott ellenvetések alá. A közös pénzügyminiszter erre már 1877. január 27-én választ adott. Fenntartotta továbbra is ellenvetését, de ettől függetlenül közölte, hogy az Apaffy-féle iratokat átadásra előkészítette és azokat a magyar kormány bármikor át is veheti. Adminisztrációs zavarok folytán azonban csak 1880-ban került sOr az átvételére (néhány csomó hiányával). Ezzel zárult is a Béccsel szemben támasztott magyar levéltári igények bejelentése körül támadt viták első szakasza. Megállapítható, hogy levéltárelméleti meggondolások az öt éven át tartó tárgyalások során különösebben nem érvényesültek. Mégis a méltányosság megköveteli annak a leszögezését, hogy az osztrák álláspont érvelésében és az iratátadásoknál követett gyakorlatában is közelebb állott az ebben az időben mégcsak érlelődő s a későbbiekben általánosan elfogadott proveniencia szemlélethez. Ezt a részleges sikert minden eredmény nélküli,, türelmetlen .sürgetésekkel teli évek követték. Mint Pauler érveléséből egész világosan, az osztrák válaszból pedig következtethetően kitűnik, egyre inkább a politikai szempontok határozták meg a vitát. A 67-es kiegyezés intencióinak minden vonalon való következetes véghezvitelére és, ha lehet, továbbfejlesztésére irányuló magyar 4 OL irattár 1915—245 (1876—554).