Levéltári Közlemények, 32. (1961)

Levéltári Közlemények, 32. (1961) - Csóka J. Lajos: A pannonhalmi alapítólevél interpolálása / 83–99. o.

A pannonhalmi alapítólevél interpolálása 93 trónjára, „patris solium" került. Ez a megegyezés azért fontos, mert forrásának, Szent István kisebb legendájának „regni solium'' kifejezését Hartvik módosította.

40 Alkotmányjogi felfogása szerint ugyanis a koronázás tette Istvánt: királlyá, országát királysággá s így 997-ben még csak ,,atyai".«székről, illetőleg trónról lehetett beszélni. Feltűnő továbbá az a kapcsolat is, amely az interpolációnak és a Hartvik-féle életrajznak Szent Mártonra vonatkozó része között található. Az oklevél szerint István azért adta a somogyi tizedeket Szent Márton pannonhalmi egyházának, mert az ő érdemei alapján győzedelmeskedtek a somogyi lázadók fölött. A főpapi kiváltságokkal pedig a hely tiszteletre méltó és szent volta miatt, >,propter reverentiam et sanctitatem loci" tüntette ki mindenkori apátját. Azt azonban, hogy miért „tiszteletreméltó és szent hely" Pannonhalma, nem az oklevélből, hanem a legendából tudjuk meg. Hartvik ugyanis Szándékosan kiemelte művében Szent Mártonnak Pannonhalmával való kapcsolatát, s nem elégedett meg azzal, hogy Szent Mártont a pannonhalmi monostor és templom védőszentjeként szerepeltesse. így mikor forrása, a nagyobb legenda másolásában odáig jutott, hogy Szent István azon a helyen épített monostort, melyet Szent Hegynek neveznek," in- loco, qui Mons Sacer dicitur" — magyarázatul hozzáfűzte: „ubi sanctus Martinus, dum adhuc in Pannónia degeret, orationis sibi locum assignaverat."

41 Eszerint Pannonhalma azért volt szent hely és Szent Hegy, mert Szent Márton valaha oda járt imádkozni. De érdekes egyezés látható Lambert Annalese és az oklevél között is. Lambert szövegében a „duces" szó a svábok, bajorok ós karantánok hercegeire vonatkozott, az oklevélben pedig István idegen származású vezéreinek volt a jelzője. Az oklevél ezen szavának alkalmazásán Szilágyi Loránd is elgondolkodott, mert az „a későbbi terminológiától teljesen eltérő", — de magyarázatba nem bocsátkozott.

42 Ám a közölt szövegpárhuzamok és megegyezések legfontosabb része az, mely az Othlo-féle szöveg feltűnését mutatja az interpolációban. Othlo művének ez a részlete egyaránt alkalmazható volt Fulda, Hersfeld és Pannonhalma jogainak védelmére, mert mind a három exempt volt, azaz közvetlenül a Szentszék joghatósága alá tartozqtt; továbbá mind a három idegen egyházmegyék területén rendelkezett olyan kiváltságos tizedjövedelmekkel, melyek a területileg illetékes püspökök vagy érsekek érdekeit sértették, akik aztán rajta is voltak, hogy az apátságok tizedjogait hatályon kívül helyezzék. De Bonifác és István között is volt hasonlóság abban a tekintetben, hogy mindkettő saját belátása szerint szervezhette a püspökségeket és az apátságokat Német-, illetőleg Magyarország területén. Ha pedig joguk volt ehhez, akkor az egyházszervezéssel kapcsolatos részletkérdésekben — például a tizedügyekben — szintén jogosan intézkedhettek. Abból viszont, hogy a német és magyar egyház szervezője, „apostola" jogosan rendelkezett, következik, hogy intézkedései -— statuta — szentek és kötelezők az utódok számára is. Maga az okfejtés logikus és egyaránt alkalmazható volt Fulda és Pannonhalma számára. De a mód, ahogyan Othlo okfejtését Hartvik Pannonhalma számára felhasználta, már helytelen volt, s az interpolálás, az utólagos átdolgozás felfedezésére vezetett. Othlo ugyanis akkor tartotta vád-, illetőleg védőbeszédét, amikor a püspökök támadása az apátságok tizedjogai ellen már megtörtént. Hartvik viszont a veszprémi püspökök támadását megelőzően adta István király ajkára Othlo szavait. A magyar királynak azonban nem volt szüksége Othlo szenvedélyes szavaira, mert a veszprémi püspök neki nem lehetett ellenfele. Egyrészt ugyanis ő teljes joggal és hatalommal juttathatta a somogyi tizedeket Pannonhalmának, másrészt pedig a veszprémi püspök is bizonyára a király legbelsőbb munkatársai közé tartozott, akiről kevéssé 40 SRH n. k. 394 : 25; - 407 : 20-21. «i Uo. 383 : 21—22; - 409 : 20 — 21. 42 A magyar királyi tanács első százada. Levéltári Közlemények 1940/41. 164. 1.