Levéltári Közlemények, 31. (1960)

Levéltári Közlemények, 31. (1960) - IRODALOM - Bélay Vilmos: Cserepnyin, L. V.: Russzkaja paleografija. Moszkva, 1956. / 331–335. o.

334 Irodalom Fenti kérdésfelsorolás persze csak ízelítőt akar adni arról a száz és száz kérdésről, amelyet a kötet tárgyal. Legfontosabb megállapításaiból is csak néhányat ragadunk ki az alábbiakban. A mai szovjet tudomány álláspontja szerint az írás nem a kereszténység felvétele során került el a keleti szlávokhoz — vagy ha úgy tetszik: született meg náluk, hanem már jóval korábban, az ant korszakban (i. u. VI—

VII. század) is használták, méghozzá fonetikus írást. Az írás fejlődésében a fonetikus írást megelőzi a piktografikus (a tárgyakat és fogalmakat képszerűén ábrázoló) és az ideografikus (ugyanezeket bizonyos jelek alakjában rögzítő) írás. A fonetikus írás már fejlettebb műveltségről tanúskodik. Eszerint a kereszténység felvétele idején már olyan fokra jutott el ä keleti szlávok műveltsége, hogy fonetikus írást használtak. Egy időben természetesen több írásrendszer is élhetett egymás mellett. A fonetikus írásrendszernek is két válfaja élt egymás mellett Oroszországban a X. század körüli időben: a cirill- ós a glagolita. Hogy a kettő közül melyik a régebbi, az máig eldöntetlen kérdés. Hangoztatja a könyv, hogy a laikus felfogással ellentétben, nemcsak egyházi liturgikus könyvek maradtak ránk a XI—

XII. századból, hanem világiak is, köztük bizánci írók műveinek orosz nyelvű fordításai, sőt még útleírások is. Az írás alapjául (,,megíróanyagkónt") az állati bőrökből készült pergamenek mellett használták a nyírfa kérgének belső felületét is, amelyre kezdetben éles szerszámmal vésték, később tintával írták a betűket. A fakóregre tintával való írás a XV. századtól kezdve terjedt el. Ebből a korból már tintakószítési receptek is maradtak ránk. A könyvek és könyvformába bekötött egyéb iratok kötésének felülete kezdetben egybevág az iratokéval. A XVII. századtól kezdve a kötés nagyobb lesz, így megjelenik a ma szokásos könyvforma. A szövegben lévő ornamentális ábrázolások, köztük pl. a miniatűrök, stílusa természetesen éppen úgy változik az évszázadok folyamán, mint például az írás grafikája. Az ábrázolás tárgya függ az irat tartalmától, az írásra felhasznált anyagoktól (pergamen, tinta, festék) és természetesen éppen úgy fejlődik ós változik, mint a korabeli képzőművészet (aminek természetesen a könyvbeli illusztráció is elidegeníthetetlen része). A XIV—

XVI. században az ország gazdasági élete szinte viharosnak mondható gyorsaságú fejlődésen ment át. Mind szélesebb területeken — nem utolsósorban az egyre fejlődő kereskedelmi életben — vált szükségessé az írás alkalmazása. Olcsóbb „megíró" anyagra volt szükség, mint a pergamen, amely oly drága volt, hogy gyakran levakarták a szöveget és újra felhasználták a hártyát más szöveg befogadására. Nem volt használható a nehézkes „unciális" írás sem, szükség volt gyorsabb, egyszerűbb írásrendszerre. Így hódított tért a papír, amelyet kezdetben teljesen importáltak Nyugat- és Közép-Európából, később mind jobban elterjedt a hazai papír (XVI. századtól). Az unciális írást kiszorította a folyóírás. A római számokat felváltottak az arab számok. A pergament ezután már jobbára csak díszes, ünnepélyes okiratok kiállításánál alkalmazták, a nyírfakóregre pedig már a XVH. században is csak elvétve írtak — leginkább az írásbeliség peremein került sor alkalmazására, például a raszkolnyikok eretnek szektája használta. Kuriózummá lesz lassanként a középkorias írásfajta, az általunk „unciális"-nak nevezett „usztav". Jobbára csak az egyházi liturgia alkalmazza. A XVHI. században, I. Péter korában közigazgatási úton avatkozik be az államhatalom az írásbeliség fejlődésébe. Bevezeti az ún. „polgári írást" — ez újabb hatalmas lépés a mai orosz kézírás felé. "Péter cár számos igazgatási reformja ugyancsak nem marad hatástalan az írás fejlődésére. A könyveknél egyre jobban terjed a metszet, valósággal új korszakot teremtve a könyvkultúrában. Mint az ismertetés elején említettük, az írásbeliség genezisének ismertetése a XIX,. század derekáig halad. Ez így érthető és helyeselhető. A nálunk is közkeletű felfogás szerint a paleográfiai munkásságnak a későbbi korokban nincs tere. Emögött az a gyakorlati ok húzódik meg, hogy a XIX. század derekánál később keletkezett kézírások olvasása csak igen ritka esetben jelent nehézséget a művelt laikus számára. A paleográfia azonban — Cserepnyin felfogása szerint — nem egyszerűen a régi írások elolvasásának és megfejtésének a módszertana, hanem objektív törvényszerűségeket feltáró tudomány. Ha ez így van, akkor mi indokolja, hogy megálljon a XIX. század közepénél ? Az írásbeliség fejlődése nem állt meg, aminthogy nem is áll az meg soha, míg emberek lesznek, akik írnak. Cserepnyin szerint szükséges egy eddig nem művelt tudományágnak a „megalapítása", amely az újabb korok írásbeliségének problémáival foglalkozik. E tudomány nevéül a „neográfia" szót javasolja. Ennek feladata — hasonlóan a paleográfiához — a történeti iratok külső ismertetőjegyeinek vizsgálata. Abban feltétlenül különböznék a paleográfiától, hogy míg ez utóbbi kizárólag kézírásokkal fog-