Levéltári Közlemények, 31. (1960)

Levéltári Közlemények, 31. (1960) - IRODALOM - Bélay Vilmos: Cserepnyin, L. V.: Russzkaja paleografija. Moszkva, 1956. / 331–335. o.

332 Irodalom \ derekáig. A paleográfia tanulmányozói ennél későbbi korokban keletkezett iratokat nem szoktak tanulmányaik körébe bevonni, tehát a magyar paleográfia döntő módon latin nyelvű iratok paleográfiája. Ezért nem is lehet a nyugati, északi {és horvát vonatkozásban: déli) szomszédaink írásbeliségétől el vonatkoztatottan művelni. A mi paleográfiánk a dolog természete szerint nemzetközi tudomány. Az orosz paleográfia kidolgozottságának, valóságos „nemzeti" tudományként való művelésének fent említett okán kívül arra'a másik okra szeretnők rámutatni, amely véleményünk szerint ugyancsak nagyban hatott. A Szovjetunióban — de hozzátehetjük: a cári Oroszországban is —-a levéltárosképzés sokkal szélesebb keretek közt folyt immár évtizedek, sőt talán, nem túlzás, egy-két évszázad óta ós folyik ma is mint nálunk vagy bármely szomszédos országban. Ezt a levéltárak nagy száma már önmagában is indokolja. Nem egy-két tucat, hanem több száz levéltáros dolgozott egy időben "az ország levéltáraiban. Ezek, ha már fiatalon ezt a pályát választották élethivatásul, az egyetemen sajátították el a jövendő pályájukhoz szükséges szakismereteket, köztük a paleográfiát is. Oroszországnak több egyetemén tanították rendes tantárgyként ezt a történeti tudományágat, tehát egy időben is több professzor adott elő egyetemi előadásokat és tartott vizsgákat a paleográfia köréből. Már csak azért is nagyobb jelentősége volt az orosz paleográfia oktatásának — fenti okokon kívül — mint minálunk a latin paleográfiának, mert a régi orosz írás elolvasása egy paleográfiában járatlan, bár művelt orosz ember számára nagyobb nehézséggel jár, mint egy középkori magyarországi latin nyelvű oklevél elolvasása egy latinul értő laikus számára. Elhagyva most már az okoskodásokat, egyszerűen megállapíthatjuk, hogy Oroszországban már a múlt század második felében adva volt néhány száz levéltáros jelölt ós "néhány paleográfiát főfoglalkozásként művelő egyetemi tanár. így logikusan következik, hogy felmerült a paleográfiai tankönyvek szükségessége és meg is íródtak azok. A történeti segédtudományoknak ez az ága így szépen kivirágzott és — amint a könyvből látjuk — virágzik ma is. Rátérve ezek után Cserepnyin könyvére, nézzük először is, hogyan határozza meg a paleográfia célját? Miért kell ezt a tudományágat művelni? Könyvében többször száll vitába a polgári orosz tudósoknak azzal a megállapításával, hogy a paleográfiának ,,sajátos módszere" van. Cserepnyin azt vallja, hogy a paleográfus ugyanúgy, mint a szovjet történettudomány bármely más művelője, a marxizmus—leninizmus módszerét kell alkalmazza. Ha meg akarnók határozni a paleográfia feladatát •— írja — abból a historizmusból kell kiindulnunk, amelyből a szovjet történészek kiindulnak, akik a társadalmi élet objektív törvényszerűségeit akarják megismerni. Egy meghatározott korszak írásbeli emlékeinek külső ismertetőjegyei — mint aminők az irat anyaga (nálunk egyesek „megíróanyagnak" nevezik, mint pergamen, papír), az írás anyaga (tinta, festék), a papír vízjelei, az írás grafikája, a papíron lévő-címkék, bélyegző-lenyomatok, a díszítőelemek és a többi ehhez hasonlóan külső -ismertetőjegy — mindezek szoros kapcsolatban és kölcsönhatásban állnak egymással. A maguk összességében kifejezik azt a történeti korszakot, amelyben a tanulmányozott irat keletkezett. Ezeknek a külső ismertetőjegyeknek a maguk összefüggéseiben való vizsgálata, amely a jelenségeket fejlődésükben és a történeti körülményektől soha el nem szakítottan teszi tanulmányozása tárgyává: ez a paleográfia módszere. E módszer alkalmazása teszi a paleográfiát tudománnyá,. illetve „történeti segéd-tudománnyá", amely bár seí/écí-tudomány, de valóságos tudomány. A paleográfus is, ha egy kor írásbeliségét vizsgálja, abból indul ki, milyen volt abban a korban — és abban az országban — az alap: a termelés fejlettségi foka ós jellege, az osztály viszonyok. Milyen volt a felépítmény: az államapparátus és a jogrendszer, milyen volt az illető nép kultúrája? A paleigráfia a maga konkrét megfigyeléseivel hozzájárulhat minden történettudományi kutatás legfőbb céljának eléréséhez, a társadalom fejlődése objektív törvényszerűségeinek feltárásához. Ezek előrebocsátása után szóljunk, bár csak röviden, a könyv felépítéséről. A kötet bevezetésében értékeli az orosz paleográfia eddigi művelőinek munkásságát. Egyenként jellemzi a műveket, erényeiket és hibáikat. Leszögezi, hogy az orosz polgári paleográfia nagy ós számos vonatkozásban a mai szigorú kritika szerint is megdönthetetlen eredményt ért el, elsősorban a történeti kéziratok tanulmányozása technikájának területén. Megtanította a tanítványokat a régi orosz iratokat hibátlanul olvasni. Nem tudta azonban az egyes jelenségek — most nem a társadalomtörténet, hanem a paleográfia egyes jelenségeiről szól —• helyes magyarázatát adni, mert paleográfiai vizsgálódását amaz említett „sajátos paleográfiai módszer" alkalmazásával, a társadalomfejlődés összefüggéseinek kevés figyelemre móltatásával végezte. Az egyik legkiválóbb, a kötetben sokszor említett orosz polgári paleográfus, V. N. Scsepkin 1918-ban megjelent tankönyvében az orosz írás fejlődésének „forradalmi korszakairól" szól.