Levéltári Közlemények, 31. (1960)

Levéltári Közlemények, 31. (1960) - IRODALOM - Bélay Vilmos: A Moszkvai Állami Történeti-Levéltári Intézet tansegédletei / 313–318. o.

Irodalom 315 módon — rendeletekkel — a mértékrendszerek alakulásába, amelynek spontán hajtóereje a termelőerők fejlődése volt. Az állami intézkedések természetesen siettették a mértékrendszerek integrálódását és az európai többi országban használatos mértékrendszerekhez való csatlakozást. A segédlet a mértékekkel kapcsolatos szovjet rendelkezések ismertetésével zárul. „A Szovjetunió történeti földrajza" c. segédlet a tudományág forrásai közt, az írásos történeti kútfők mellett, szól az archeológiáról, toponimiáról, nyelvészetről és a természettudományokról. Mindezek a tudományok a maguk megállapításaival lehetővé teszik a Szovjetunió egész területének évszázadokkal ezelőtti állapotában való megismerését. A történeti földrajznak mint segédtudománynak fejlődését bemutató fejezetben a XVIII. századi nemesi történészekig tekint vissza, majd elvezeti az olvasót a mai szovjet szakirodalomig. A következő fejezetekben a szovjet föld történetének tárgyalását az ősközösségi társadalom korszakában kezdi és úgy halad végig a történelmi materializmus periodizációját követő tagolásban a mai napig. A vizsgált terület a Szovjetunió mai területével azonos. Bevonja tehát vizsgálódása körébe azokat a területeket is, amelyek a vizsgált korszákban nem voltak az Orosz Birodalom alkotórészei (pl. a Kaukázusontúl vagy Belsőázsia), de kirekeszti azokat a területeket, amelyek bár akkor részei voltak az Orosz Birodalomnak, ma a Szovjetunió határain kívül önálló államként élnek (pl. Lengyel- és Finnország). Az óriási területet minden korszakban tájegységenként veszi vizsgálat alá. Hogy mi tartozott egy ilyen egységbe, az a történelmi helyzettől függően változott. Példaképp idézzük a kapitalizmus korának (1861—1917) földrajzi tájegységeit —könynyebb érthetőség végett zárójelbe téve szükség esetén egy-egy nagy város nevét, amelynek segítségével azonosítható a terület—: Központi ipari terület (Moszkva), Északnyugat (Leningrád), Baltikum (Riga), Litvánia és Belorusszia, Észak (Arhangelszk), Ural ós Vjalka területe (utóbbi város Kazánytól északra), a Csernozjom (Voronyezs), KözépVolga (Kaeány), Baskiria (Ural hegység déli része, Perm környéke), Nyizsnyij Novgorod (ma Gorkij), a Don és Kaukázus-vidéke, Ukrajna, Krim, Szibéria, Kazahsztán, Középázsia, Kaukázusontúl. A segédlet egy-egy ilyen tájegység ismertetése során vázolja a vidék' gazdasági fejlődését az adott történelmi korszakon belül. Hogy példánknál maradjunk, pl. a kapitalizmus korszakában a népsűrűség alakulását, a lakosság vándorlásait, a vasútvonalak kiépülését, a mezőgazdasági birtokoknak kapitalisztikus nagyüzemekké fejlesztését, a paraszti osztály bomlását, a közlekedés gyorsütemű fejlődósének a népgazdaság fejlődésére gyakorolt visszahatását, egyes kisebb tájegységek iparosodásának fellendülését tárgyalja. A kötet a szovjet korszak gazdaságföldrajzának jellemzésével zárul. ,,A Szovjetunió történetének forrástana" c. segédlet a Szovjetunió területén egykor ólt ősközösségi és rabszolgatartó társadalmak történeti forrásainak ismertetésével kezdi az előadást. Beszél az archeológia, etnográfia és nyelvtudomány szerepéről, amelyet azok az írásnélküli társadalmak történetének feltárásában játszhatnak. A Szovjetunió területe történeti földrajzának legkorábbi írásos emlékei külföldi, nevezetesen görög íróktól maradtak fenn. Hérodotosz és Sztrábon művei jelentik az első hiteltérdemlő tudósítást. Az ő munkáik jellemzésével kezdi meg a segédlet a források ismertetését, majd genetikus rendben haladva tárgyalja a régi orosz évkönyveket, a Russzkaja Pravdát, a nemzetközi szerződéseket, külföldiek oroszországi tudósításait, a törvény- és vámkönyveket, a másolati és számadáskönyveket, a kartográfiai forrásokat és telekkönyveket, irodalmi műveket és •—• a XVIII. századtól kezdődően — memoárokat, statisztikai összeírásokat (népszámlálási anyagot), hadműveleti iratokat és publicisztikai műveket. Az utolsó fejezet a szovjet korszakban keletkezett történeti forrásokat elemzi, köztük első helyen Lenin irodalmi műveit, a Szovjetunió Kommunista Pártja felsőbb szerveinek iratait, a párt és kormány vezetőinek irodalmi műveit, a továbbiakban a rendeleti anyagot, a statisztikai és népgazdasági tervező iratokat, a párt- és tömegszervezetek, a hivatalok iratait és így tovább mindazon forrástípusokat, amelyeket a mai állami, gazdasági és kulturális élet létrehoz. Az előbbivel közeli rokonságban van a következő .tansegédletnek tárgya: „A Szovjetunió történetének historiográfiája". Ez a brosúra részben ugyanazokkal a történeti munkákkal foglalkozik, mint az előző (pl. feudáliskori évkönyvek, írásba foglalt népmondák), de más a vizsgálat szempontja. Míg az előbbi tansegédlet azt kutatja, menynyiben és hogyan használhatók fel ezek a történetírás forrásaiként, ez utóbbi mint tudatos irodalmi alkotásokat vizsgálja őket. így főleg az érdekli, hogy a történetírók milyen ideológiát hirdetnek, milyen tendenciát követnek működésük során. Vizsgálja például a XV. századi moszkvai történetírók „összorosz" nemzettudatát, politikai és osztályirány zatosságát. Rámutat arra, miként használj a fel a korabeli hivatalos történetírás a korábbi korszakokból fennmaradt évkönyveket és egyéb írásos forrásokat. Miként