Levéltári Közlemények, 30. (1959)
Levéltári Közlemények, 30. (1959) - Ila Bálint: A mikrofilm a levéltárban / 16–51. o.
22 IIa Bálint És itt van éppen a punctus saliens. Pontos különbséget kell tenni olyan egészen modern üzemi és közigazgatási anyag között, melynek jó része egy bizonyos idő után -úgyis kiselejtezhető — azaz még a róla készült film tartóssága sem különleges tényező —, és a már levéltári őrizetben levő régebbi iratok között, melyek egyáltalán nem is selejtezlietők. Magában Amerikában is külön vizsgálják felül az olyan iratokat, melyek már valamely levéltárban vannak és külön döntenek az esetleges helyettesítő mikrofilmezés tárgyában. Ha közelebbről megnézzük az ellenvetéseket a helyettesítő filmmel szemben, azokban bizony sok igazság van, különösen a régebbi irattermelés eredetiben történő megóvása érdekében. Itt van például Laroche és Meinert, két tapasztalt levéltárnok megállapítása, amely szerint a film már csak azért sem pótolhatja az eredetit, mert a film nem hozhatja létre azt a kapcsolatot az irat és használója között, amit az eredeti megteremt. Azt akarják ezzel mondani : hiányzik a filmen az eredeti patinája és az évszázadokon keresztül rárakódott korjelző tónus ; a film nem kelti fel az életközelség érzését és nem létesít életet lehelő kapcsolatot a történelmi személyek és a kései utódok, az ő irataik használói között. 27 Laroche, aki egyébként nagy barátja a mikrofilmnek, azt hangoztatja, hogy a filmen a levéltári anyag olyan, mint a lezárt könyv, amelyhez többé semmit hozzátenni nem lehet, márpedig a levéltárnok általában nem tarthatja anyagát lezártnak; lezárt könyvhöz hasonlónak, hiszen nem tudja, mikor jön hozzá kiegészítés. 28 Igen tanulságos megfigyelni, hogy ezt a szigorú felfogást inkább a régi anyagot őrző tudományos levéltárnokok vallják, míg a közigazgatással szorosabb kapcsolatban álló, legújabb adminisztratív anyagot is folyamatosan átvevő és kezelő kommunális vagy éppen üzemi levéltárnokok véleménye sokkal rugalmasabb, sokkal inkább a napi követelményekhez igazodik. 29 És ezt teljesen megértjük. Fentebb már említettük, hogy éles különbséget tesznek eredeti pergamen oklevelek, alapító okmányok, régi urbáriumok, adókönyvek és számadások, szerződések, kötelezvények, különböző összeírások, falukönyvek, anyakönyvek, általában a feudális kor társadalmi, gazdasági és jogi életének bizonyságait, dokumentumait őrző iratok és a modern irattermelés géppel írt, gyakran sematikus, indigóátütéses aktái, ügyiratai között. A nagy különbség megmutatkozik nemcsak anyagukban és tartalmukban, kiállításuk módjában, hanem értékükben és külső jegyeikben. 30 Az előbbi csoport használatánál valóban érezhető a Meinert által emlegetett „Lebensnähe", hiszen a tinta és pergament színéből, az írásból, a betűk vékony vagy vastag duktusából és sok más egyéb jegyből azonnal fel lehet ismerni, ki írta a missilist, mikor kelt stb. Valami ugyan mindezekből a filmen is látható, de csak reprodukcióban, tehát nem olyan ,,életközelségben". Mint ahogy senki sem kívánná kedvenc regényét mikrofilmen olvasni, ugyanígy oktalanság volna az ilyen iratoknak mikrofilmmel történő' helyettesítésére gondolni. Más elbírálás alá esik azonban a modern aktagyártás termelése, mely egyrészt évről évre áradatszerűen duzzad, másrészt egyre kevesebb lesz közte a hosszú időre megőrzendő, fontos irat. Ezeknek az iratoknak nagy része gépírással készül, gyakran előre elkészített sémák kitöltésével s jó, ha legalább az aláírás és a kiadványozás sajátkezű, nem litografált. Mi van ezekben, ami életközelséget teremt, ami kapcsolatot hoz létre az akta készítője és kései használója között ? Bizonyára sokkal kevesebb, mint a feudáliskori iratoknál, azokhoz viszonyítva alig említésre méltó. Az életet, annak színes szőttesét ugyan egykor majd ezekből az aktákból fogják rekonstruálni, de ezeket a film csaknem úgy fogja közvetíteni, mintha eredetik volnának. A film ezekkel kapcsolatban aligha okozhat majd csalódást, hiszen itt már túlnyomó részben szabványaktákról van szó, melyek a filmen is eredeti formájukban jelennek meg. Azután meg ezek az iratok, ezek a papírok úgysem élnek évszázadokig, tehát a filmen még az évszázados patinájuk hiánya sem okoz majd semminő gondot, nem kelti az életközelség hiányát. Ha tehát az ilyen anyagot őrző és azt nagy mennyiségben átvenni köteles levéltárnok kelyproblé37 Meinert szerint: ,,í)er Mikrofilm hat keine Lebensnähe, er kann das Original niemals ersetzen." (Archivar Jg. 4. 29.) 28 Archívum 1951. 96—100. 29 Igen jellemző erre az a szenvedélyes hangú vita, mely Dr. Studtmann üzemi levéltáros és a Stuttgarti Állami Fő levéltár két Oberarchivrat-ja között a mikrofilmezés és raktárépítés költségei tárgyában folyt (idézve a 21. jegyzetben). 30 Ld. B. Brée kitűnő tanulmányát: „Mikrofilmaufnähme zeitnaher Archivalien' * (Archivar Jg. 8. 255—260.).
