Levéltári Közlemények, 30. (1959)

Levéltári Közlemények, 30. (1959) - IRODALOM - Szücs Jenő: Mályusz Elemér: Zsigmondkori oklevéltár. II/1–2. k. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai II., Forráskiadványok, 3–4.) Bp., 1956. / 158–161. o.

Irodalom 159 lehető legkörültekintőbb gyűjtés alapján egy egész történeti korszak lényegében teljes okleveles anyagát veszi fokozatosan számba (immár csaknem negyedévszázad — 1387— 1410 — adatai állnak rendelkezésre) : és útmutató jellegű módszerbeli tekintetben, ti. abban, hogy hogyan menthető át a hatalmas terjedelme miatt in extenso nem közölhető forrásanyagnak a legtöbb kutatási igényt kielégítő lényege a gyakorlat szabta viszonylag szűk keretek közé ; végül irányt mutató a munkamódszer páratlan gondossága szempontjából. Az oklevélpublikáció nálunk nem kis múltra tekint vissza ; ám annak ellenére, hogy történétkutatásunk már a XVIII. században felismerte az oklevelek történeti forrásértékét, s az azóta oklevéltárakban, feldolgozások függelékeiben, folyóiratokban megjelent oklevélkiadások mennyisége oly hatalmas, hogy szinte számbavenni is alig lehet, az ediciós rmmka mégis nagymértékben egyenetlen volt és — nem találunk erre jobb kifejezést — nélkülözte a szükséges ökonómiát. Elsősorban nem is arra utalunk itt, hogy az összkép minőségi szempontból igen vegyes ; bár kétségtelen, hogy míg a megbízható, minden várakozást kielégítő kiadványok egész sora áll rendelkezésünkre (részben átfogó jellegű válogatások, részben egyes testületek, városok, megyék, egyházak, családok levéltárai okleveles anyagának publikációi), sok problematikus értékű munka használatára kényszerül a kutató. De még csak nem is a közlési módban hosszú ideig uralkodó tarkaságra gondolunk. Az oklevélpublikáció nem volt ökonomikus, mert nélkülözte a tervszerűséget, a valamennyire is egységes akaratot és magasabb látószöget, ahonnan az egész történelmi korszak — a Mohács előtti öt évszázad — kutatási szükségleteit áttekinthette volna. Az egyes kiváló részmunkák nem tudják elleplezni az összképet zavaró tervszerűtlenséget, ötletszerűséget, felelősséghiányt, az „okmányi kalászatok" és „tallózások" vad bozótjait, a be nem váltott ígéreteket, a félbemaradt, csonka munkákal. Míg egy és ugyanazon oklevelet egymástól függetlenül gyakran négyszer-ötször lenyomtattak, és az elszórt közlésekben tág teret kapott az öncélú genealógiai érdeklődés, szemponttalan kuri'ózumhajhászat, addig az ismeretlen oklevelek és egyéb fontos források (hogy utóbbiak közül mást ne is említsünk, pl. urbáriumok, összeírások, számadások) tízezreinek legalább felderítésére sem történt igazán komoly kísérlet. Nem járunk talán messze az igazságtól, ha úgy véljük: a hivatalos körökben még manapság is élő bizonyos fokú idegenkedés a forráskiadványoktól legalább részben e múltbeli örökség számlájára írható. így azután nincs egyetlen, akár viszonylag szűk határok közé vonható korszak történelmünk korai századaiból sem, amelynek teljes forrásanyaga, megbízható kiadásokban, maradéktalanul rendelkezésre állna. Még a^z Árpád-korról sem mondható ez el, amelynek anyaga viszonylag még legismertebb. Az Anjou-kori oklevélkiadás, amely még az egykorú viszonyok közt sem lépett fel a teljesség igényével, félbemaradt, s más kiadásokat is figyelembe véve, a korszak jelentős részben kiaknázatlan. A további korok forrásainak kiadása mindeddig mélyen az említettek alatt maradt. Igaz ugyan, hogy a forráskiadás elmaradottsága végső fokon oda vezethető vissza, ahova az a másik, még fontosabb jelenség, hogy az elmúlt évszázadban történetírásunkban (érdeklődési kör, témaválasztás, szemlélet, módszerek terén) meg a nyugati polgári jellegű tudományosság sem tudott uralkodó helyzetre vergődni: ti. az uralkodó társadalmi viszonyokra és tudatformákra ; ám a forráskiadás hiányai maguk közvetlenül is kihatottak a történetírásra (szélesebb látóhatár hiánya, egyoldalúság stb.). Nem vitatható ugyanis a jó, átfogó forráskiadások immanens hatóereje a történetírás élénkítése, tágabb horizont nyitása., mélyebb összefüggések felismerése terén. 4 Az itt szükségképpen inkább csak jelölt, mint kifejtett — minden historikus által részleteiben amúgyis ismert — előzmények után mérföldes előrejutást jelent a Zs. O., melynek 1951-ben megjelent I. kötetéhez most a II. kötet terjedelemben is impozáns két félkötete (csaknem 1300 oldalon 8155 regeszta és terjedelmes mutató) járul. Amint a kötet szerkesztője, Mályusz E. maga— túlzott szerénységgel — írja a kötet bevezetésében : „összeállítójának érdeme nélkül (az ismertetőnek itt közbe kell szúrnia : nagy mértékben érdeméből), önmagában szakítást jelent azzal az anarchiával, amely a hazai és külföldi oklevélközléseket általában jellemezte." Bár annak idején áz I. kötetet osztatlan elismerés fogadta — a bírálatokban félmerült egy-két megjegyzés (inkább kívánság) a lényeget nem érintette —, Mályusz E. a lehetőségek végső határáig elment, hogy az új kötetben még többet adjon. Páratlan körültekintéssel járt el az adott 11 évre (1400—1410) vonatkozó összes hozzáférhető kiadott és még kiadatlan oklevelek felkutatása, számbavétele terén. Ami a Magyarországon fellelhető levéltári anyagot ős kiadásokat illeti, a gyűjtés az elképzelhető legteljesebb. Ebben a vonatkozásban legfeljebb levéltárilag nyilván nem tartott, magántulajdonban levő oklevelek, vagy kiszámíthatatlanul eldugott helyen megjelent közlések maradhattak el ; viszont az I. kötettel szemben a szerkesztő figyelembe vett néhány régi, XVIII. századi gyűjtésnek több olyan másolatát, amelyeknek eredetijei ma már nem