Levéltári Közlemények, 30. (1959)
Levéltári Közlemények, 30. (1959) - IRODALOM - Sinkovics István: A történeti statisztika forrásai. Szerkesztette: Kovacsics József. Bp., 1957. / 135–141. o.
136 Irodalom állapítható, hogy a munka elérte célját. A Központi Statisztikai Hivatal és az Országos Levéltár a munka megjelentetésével ko^moly segítséget adott a történeti kutatásszámára. A Századok a munka jelentőségének megfelelő alapos ismertetést adott az egész: kötetről és az egyes tanulmányokról (1957. 822—830.1.). Ez lehetővé teszi számomra, hogy csak néhány kérdéssel foglalkozzam és ne térjek ki a kötet olvasója előtt felvetődő összes problémákra. A kiadvány sok eredménye és tanulsága közül mégis nem egy megérdemli, hogy az ismertetés külön is felhívja reá a figyelmet. A feudáliskori összeírások felhasználhatóságának egyik alapvető kérdése : az egész lakosságot vagy csak egy töredékét tüntetik-e fel ? Ezen múlik az összeírásokra épülő számítások megbízhatósága, akár a lélekszám, akár a termelő rétegek társadalmi megoszlása a kutatás célja. Több tanulmány is hozzányúl ehhez a nehezen megfogható kérdéshez, ahol az ellenőrzési lehetőséget legjobb esetben ugyanarra a területre ugyanabban az időben készült különféle rendeltetésű összeírások egyrrás mellé állítása adja meg. A kötet tanulmányai ink&bb próbaszerűén végeznek ilyen összehasonlításokat. De a kép még így is nagyon tanulságos. Bakács I. végleg tisztázza azt a kérdést, hogy a portális összeírások porta száma nem fejezi ki egységes mérték szejint az adózó családfők számát és így a porták alapján nem lehet pontos következtetéseket levonni az összeírásokban számba vett adózó rétegek lélekszámáról (59—63. 1.). (Persze az túlzás, hogy a XVI. századi portaszámcsökkenés nincsen egyenes összefüggésben az ország népességének megfogyásával. 65. 1. Ezt éppen Győr megyei falvakról az 1529. évi török hadjárat utáni összeírás közölt feldolgozása igazolja. Pontosabban azt lehetne mondani. hogy a portaszám visszaesésének nem egyetlen oka a lakosság számának csökkenése, hanem a Bakács I. tanulmányában különben jól bemutatott különféle tényezők hatása érvényesülhetett.) Űgy látszik, hogy teljesség szempontjából az urbánumok a legmegbízhatóbbak, mert itt kell legkevésbé számolni a valcságot eltitkoló törekvésekkel. A dézsmaösszeírásokról már megoszlanak a vélemények. Vannak esetek, hogy megbízhatóságban az urbáriumokkal egyenlő értékűek (95. 1.) és viszont nagy eltérésekkel is számolni kell (133.1.). Ezek az ingadozások arra hívják fel a figyelmet, hogy nem szabad elhamarkodva általánosítani, sok összehasonlításra, mérlegelésre van szükség, hogy a különféle rendeltetésű összeírások tanulságát fel lehessen használni olyan kérdésekben, amelyeknek megválaszolása eredetileg nem volt az összeírások célja. Még a legmegbízhatóbbnak tekintett urbáriumok sem ölelik fel az egész lakosságot, kimaradtak a majorságiak, gyakran a falu legszegényebbjei stb., amelyekre más források segítségével lehet — ha egyáltalán lehet — következtetni. Fontos forráskritikai kérdést vetettek fel tehát a tanulmányok, figyelembe nem vételével az összeírásokon alapuló következtetések könnyen elszakadnak a valóságtól. Ide kapcsolódik az 1715—20. évi összeírások felhasználhatóságának kérdése, amellyel Dávid Zoltán foglalkozik. Több mint 60 éve az 1720-as összeírás alapján Aesády Ignác megkísérelte kiszámítani, hogy mekkora lehetett a lakosság lélekszáma a XVIIÍ. század elején. Ennek megállapítása azért is fontos, mert a török korszak lezárása után az 1715—20. évi összeírás az első országos felvétel és így következtetni lehet belőle a török pusztítás méreteire. Aesády más források segítségével igyekezett megállapítani azokat az elemeket, amelyeket az 1715—20. évi összeírás nem tüntet fel (úrbéresek, nemesek stb.). A mindezek alapján megállapított háztartások számából hatos szorzószám alkalmazásával jutott el ahhoz a végső eredményhez, hogy Magyarország és Erdély összlakossága 1720—21-ben 2 582 598 fő volt. Aesády megállapításával szemben idővel több aggály hangzott el részint történészek, részint pedig statisztikusok részéről. Az előbbiek főleg annak alapján kívánták helyesbíteni Aesády számítását, hogy az 1720-as összeírás említett kiegészítése után is vannak jelentős elemek, amelyek az összeírásban. nem szerepelnek és így szárruk feltűnően megváltoztathatja Aesády végeredményét. A statisztikusok viszont az 1784—85. évi népszámlálás adatainak ismeretében vonták kétségbe, hogy a lakosság alig több mint két emberöltő alatt 2 x /% millióról több mint 8 millióra emelkedett volna. Dávid Zoltán alapos munkával egyrészt megállapította, hogy ilyen arányú növekedésről a természetes szaporodás és a betelepítések-bevándorlások együttes eredményeként sem lehet szó. Másrészt tisztázta, hogy az 1715 —20. ^vr összeírásból kimaradottak számát jóval magasabbra, kell venni, mint amennyire Aesády tette. Az 1784 — 85. évi népszámlálás adataiból visszakövetkeztetve 4 millióra számítja az ország lakosságát 1720-ben. Ehhez a számhoz becslés útján jutott, de eredménye nincsen ellentétben a többi atlatokkal és Dávid megállapításai jó kiindulási alapot atlnak a kérdés további vizsgálatához. Nem lehet azonban szó anélkül hagyni, hogv Aesády számításai minden fogyatkozásuk ellenére is komoly értékűek voltak és 60 év előtti nagy kiadványának ma is van értéke. Azzal pedig, hogy bemutatta : hogyan jutott eredményeihez^
