Levéltári Közlemények, 30. (1959)

Levéltári Közlemények, 30. (1959) - IRODALOM - Vörös Károly: Két erdélyi levéltártörténeti tanulmány : Sigismund Jakó: Instructiuni arhivistice ale oficiilor din Transilvania 1575–1841. Klny. Revista Arhivelor, Seria Nouoa 1. Kiss András: Kolozsvár levéltára rendjének fejlődése a XIV. századtól a XVIII. század végéig. Klny. Emlékkönyv Kelemen Lajos születése nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár, 1957. / 123–126. o.

Irodalom 125 Jakó cikkének bevezetése önmagában nézve még az iratképző szervek történetének és ezzel összefüggésben a levéltári intézményeknek alakulását helyezi előtérbe. A cikkhez csatoltan közölt források : 16, 1575—1841 között kelt erdélyi iratkezelési instrukció azonban a cikket szerencsésen kiegészítve már magának az eredélyi iratkezelés fejlődésének menetébe is betekintést enged. A jólválogatott szövegek szépen támasztják alá szerző iratkezelés és hivataltörténet összefüggésének fontosságát hangsúlyozó bevezetését. Az instrukciók egymásutánja világosan mutatja, hogyan merevedtek meg a társadalom levélt ározási igényei abnormálisan hosszú időn át egy viszonylag alacsony, legjobb esetben az iratmegőrzést szolgáló szinten, és még ekkor is, mikor végre megszületik az első regisztrál ura, milyen sokáig élnek még a régi formák például a másolati leveleskönyvek rendszerében. (Itt azonban úgy érezzük, hogy szerző kissé túlhangsúlyozza a rendszer divatjamúlt voltát : még a jóval fejlettebb magyarországi viszonyok között is találunk, mégpedig nagy regisztratúrákban — főleg egyházi levéltárakban — ilyen könyveket, még a XIX. század első felében is.) A szemelvények megmutatják azt az utat is, melyen át az új, aktabeállítottságú lovéltárszemlélet leszivárgott a hivatali élet alsóbb rétegeibe : a. hivatalnok, a bürokrata felismerve a rendezett iratkezelés és tárolás előnyeit-, hivatalon kívüli iratképzö vagy kezelő tevékenységében (magánlevéltár, egyház) is alkalmazza ezeket a módszereket. Jakó cikkének — az erdélyi levéltártörténet fővonalainak felvázolása mellett — legtanulságosabb része ez a levéltári utasítás-gyűjtemény. Olyan Összeállítás ez, mely nagyvonalúsága mellett is sokáig igen jól használható dokumentációja lesz az általános erdélyi levéltártörténeti kutatásnak, s igen hasznos analógiája a hasonló magyarországi kutatásoknak is. Kár azonban, hogy szerző legalább néhány sorral nem utalt azokra., a lehetséges európai levéltárrendezési elvekre, melyeknek távoli és késői lecsapódásait ezekben az instrukciókban láthatjuk. Kiss András, a Kolozsvári Állami Levéltár munkatársa a Kelemen Lajos 80. születésnapjára, kiadott emlékkönyvben megjelent tanulmányában, Jakó cikkével ellentétben, a levéltározás fejlődését egy város, Kolozsvár esetében vizsgálja, mégpedig nem annyira a. levéltári intézmény történetére, mint inkább a levéltár levéltári rendszerének elemzésére fektetve a fősúlyt. A tanulmány a magyar nyelvű szakirodalomban eddig még csak ritkán olvasható részletességű és alaposságú elemzést ad a levéltár rendjének alakulásáról egészen a XVIII. századig. E korszakban a város jogbiztosító iratait, tehát szűkebb értelemben vett levéltárát, két nagyobb rendezésnek vetették alá (az akta-anyag rendezése a XlX- századra maradt). Az első rendezés a XVI. század végén zajlott le és Diósi Gergely nótárius munkája. A városban a jelek szerint már korábban is volt szervezett formájú iratőrzés és iratkezelés. Már a XIV. század harmadik negyedében találunk erre utaló jegyzeteket okleveleken, a XVI. század első felében pedig már jelzetelés nyomait is felfedezhetjük. A budai jog XV. század, végi átvételével az iratőrzés teljesen szervezett, pontosan körvonalazott formákat vett fel, megfelelően a XVI. századtól kezdve már igen kiterjedt városi adminisztratív írásbeliségnek. Ilyen előzmények után lát neki 1582-ben Diósi a maga, már a mai napig megmaradt, általa készített egykorú segédkönyvekben is megrögzített rendszerű rendezésének. E rendezés, megfelelve hangsúlyozottan gyakorlati céljának, csak a kiváltságleveleket foglalja magában. A több száz oklevélből álló anyagot 172 szám alatt csoportosított 5 ladulára osztja : nagyjából az azonos jogokat biztosító okleveleket vonva egy szám alá, azonos jelzettel is ellátva őket. Rendszere nem teljesen következetes, vannak kivételei is. A segédleteket Diósi indexeknek nevezte, valójában azonban — ezt a cikk világosan nem szögezi le — inkább elenchusról van szó. Magyar nyelvű bevezetései, köztük az első magyar nyelvű kutató-útbaigazítás és a felhasznált oklevelek reponálására vonatkozó figyelmeztetés, a (bevezetésétől eltekintve) két azonos példányban készült segédletet (egyik a tanács, másik a számvevők használatára készült) levéltártörténetünk egyik legbecsesebb emlékévé teszi. Diósi rendszere időtálló volt : Kiss adatokat sorol fel arra, hogy két évszázadon át változatlanul maradt : rendjét helyreállítják, cérnát vesznek az iratok összekötözésére, az oklevelekre viasszal magyar nyelvű kivonatokat ragasztgatnak. Az indexeket a XVIII. század végén kivonatolják, s a XVIII. század harmadik negyedében valóságos — ha nem is logikus — ABC-s tárgymutatót készítenek hozzá. Csak a XVIII. század közepén, a város aktaanyagának hatalmas méretű felhalmozódása irányítja a figyelmet az aktákra, azok rendes kezelésére, nyilvántartására (lajstromkönyvek, csomózás) is, a hetvenes évek elején pedig az erdélyi főkormányszék — a magyarországi hasonló törekvésekkel egyidejűleg — az egész levéltár rendezését sürgeti. Mária Terézia uralkodásának utolsó évtizedében Diósi rendszerét felszámolják és a város kiváltságleveleit új rendszerben rendezik. Az elég szerencsétlen kísérlet egy önmutató tárgyi-alfabetikus kombinációjú rendszert hozott f