Levéltári Közlemények, 29. (1959)

Levéltári Közlemények, 29. (1959) - Tanulmányok a Magyar Köztársaság történetéhez - B. Lőrincz Zsuzsa: A Magyar Tanácsköztársaság Levéltárügye / 217–229. o.

226 B. Lőrincz Zsuzsa hoz, akik sok másban elmaradnak, az általános fejlődést követni nem tudják, így jutnakel szakmájuk szeretetén, hivatásuk érdekein keresztül a fejlődéshez. Mert igáz, hogy komoly, korszerű (a korszerűn nemcsak technikai korszerűt értünk) levéltárügye fcsak a magántulajdont el nem ismerő társadalomnak lehetséges. A megtorlás 1919-ért csúnya volt. Azért volt nagyon csúnya, mert személyes bosszú, intrikák, kicsinyeskedések hullámai leptek el egy időre mindent. Az emberi lélek szépségei szinte teljesen betemetődtek a rájuk hulló szennytől, egyéni gyűlölettől. Nem is kívánunk ezekről szólni. Nem jellemzője ez a mi népünknek, ez a gerinetelenség, de mint ahogy minálunk került Oroszország után elsőnek uralomra a munkásosztály, úgy 25 éven keresztül azzal büszkélkedhettek, hogy a fasizmus nálunk született. Hol mentek nagyobb lelkesedéssel harcba a kisemmizett parasztok, a nyomorban dolgozó munkások, és hol ültek vészesebb tort az eltiport szabadságmozgalmak felett a népelnyomó osztályok mint nálunk? Ez a kettősség fennáll, és aki csak a Tanácsköztársaság népét nézi, az hibázik, de vétkezik népe ellen, aki csak a fasizmus bölcsőjét látja. Szélsőségek népe, csak jók — csak rosszak? Nem! A nehéz, keserves múlt, az újra-újra reménykedések és lezuhanások, a megpróbáltatások formálták a nép arculatát, de életerejét mutatják, hogy az újrakezdések nagymestere lett. Rombolás és építés, pusztulás és újjáéledés — de most újjáéledés jön. Joggal voltak félénkek 1919ben, akik alkotni akartak, mert jött a pusztulás ? Jött — de a fejlődést megállítani senkinek nincs módjában, és végül nekik lett igazuk és mindig azoknak van igazuk, akik előre néznek. Mint ahogy az 1945 utáni korszak ismét a lehetőségek ideje lett. Olyan korszak kezdődött a levéltárak életében, amikor megvolt a lehetőség a cselekvésre. Azonos és más körülmények, amelyek meghatározták a tennivalókat. Az 1947. évi XXII. törvény a meglevő állapotot tükrözte — előbbre sokkal a levéltárügyet nem vitte, ha még tekintetbe vesszük, hogy az elrendelt Levéltárügyi Tanács, itt mint véleményező szerv, soha meg nem valósult. Tényleges fejlődés, a fordulat éve után 1950-ben következett be. Az 1950—29. törvényerejű rendelet létrehozta a központosítást, a levéltárak központi irányítását, és azt követik egymás után a helyes és szükséges rendelkezések. Nem feladatunk — nem is lehet — egy cikk keretében minden problémát tárgyalni, csak azt szeretnénk megvizsgálni, mi az, amit 1919 óta megvalósítottunk, és mi az, amiben ma is, 40 év után lemaradtunk Bizony nem túl sokkal dicsekedhetünk. Sokat tettünk, ha a két világháború közötti korszak levéltári munkálkodását tekintjük — de nem eleget, ha 1919-re gondolunk. Természetesen a sokban azonos korszak rengeteg különbözőséget rejt magában. A megállapodottság, a megfontoltság, a körültekintés (sokszor a körülményesség) a nyugodtabb viszonyok adta elkényelmesedés, — megnehezítették a cselekedni akaró kezeket, a gondolkodni tudó agyakat. A központosítás megtörtént. — Családi és egyéb magánlevéltárak közül sokát beszállítottunk és nyilvántartásba vettünk, s a gyakorlatban megszüntettük az oklevelek kereskedésekben történő adásvételét, hivatalosán nem folyik család- és nemességkutatás, és igyekeztünk használhatóvá (ha még élővé nem is tudtuk) tenni nyilvántartásunkat. Leltároztuk á levélk tárak anyagát, és ami nem volt meg a 19-es rendeletekben, azóta új levéltáraszülettek, elméleti kérdések kidolgozására tettek kísérleteket.