Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - Kubinyi András: A királyi kincstartók oklevéladó működése Mátyástól Mohácsig / 35–60. o.

54 Kubinyi András legű magánlevelekre is, amelyek mintegy a becsületes tanú szerepét töltötték be.

158 Viszont, mint láttuk, a kincstartói kötelezvények a thesaurariusnak nem magánemberi, hanem hivatalos minőségéből keletkeztek. A kincstartó közhatósági jellege nyilvánvaló. Kancelláriája törvényszabta hatáskörében intézkedik, ad ki okleveleket. A pénzügyigazgatás vonalán rendelkezési joga van nemcsak a saját hatósága alá tartozó városok, vagy a véle familiárisi viszonyban álló alantasabb pénzügyi tisztviselők irányában, hanem a vidéki közigazgatás tőle teljesen független funkcionáriusaival szemben is.

159 Így tehát kiadványait is közhatósági és nem magánokleveleknek kell tekintenünk. Okleveleink hitelességét a gyűrűspecsét, továbbá bizonyos esetekben és formák között az aláírás és az X alakú jel adta meg. A gyűrűspecsét ugyan nem authentikus,

160 azonban a kincstartók saját hatáskörében kiadott okleveleit feltétlen jogérvényűnek kell tekintetűnk. Ebben hasonlítanak a megyei kiadványokhoz, ahol a szolgabírák pecsétéi szintén nem authentikusak, azonban maga az oklevél közhitelűnek tekinthető.

161 Ezek után természetes, hogy a pecsét színe nem változtat a thesaurariusok pénzügyi vonatkozású okleveleinek hitelességén, ez csak az illető rendi állásának kifejezője.

162 * Ha a kincstartói oklevelek és számadások vizsgálata után úgy látszik, hogy a thesaurariátus valóban közhatóság volt, külön irodával és sajátos formájú önálló ügyvitellel, hogyan kell értékelnünk a Szilágyi által megvizsgált kancelláriai és királyi tanácsbeli szereplését?

163 Vajon milyen viszonyban állanak a kincstartó saját oklevelei a kancellária kiadványaival, valóban csak a kevésbé fontos okleveleket állította-e ki a thesaurarius? A továbbiakban sorravesszük azokat az ügyeket, amelyeknél Szüágyi megállapítása szerint a kincstartó a relátor. a) A birtokadományok egy részénél található kincstartói relációkat azzal magyarázhatjuk, hogy a birtokok a királyi fiscust is érintették. Saját oklevelet nem adott ki a pénzügyek feje, de relátorként sem ő az egyedüli. 1506-ban a prépost örökösei perlik az Ernuszt örökösöket, akik viszont Ulászló oklevele értelmében a királyra hárítják a terheket. Henczelffy ügy igazgató a király képviseletében nem Ernuszt kötelezvényének értékét vonja kétségbe, hanem az uralkodó adósságátvállalásának érvényét vitatja, mert nem eredetben mutatták be. Az országbíró ennek alapján fel is menti a királyt, és kötelezi az Ernuszt örökösöket az adósság megfizetésére, (wo. 39—41.) 158 VÖ. Hajnik ih. 153 1501-ben Bornemisza János kincstartó (a kincstartói utasítások fent ismertetett módján) utasítja a jajczai bánt, hogy küldje ki a Pozsega megyei adószedőket. (Jajcza 155—6). 1509-ben a thesaurarius X jellel (!) ellátott levélben kéri a szlavón bánt, hogy az adót erőszakkal is hajtassa be, mert ha nem teszi, a hiányt sallariumából fogja levonni. (Dl. 25515.) 1UÜ Az authentikus pecsét fogalma ebben a korban: Kumorovitz im. 73. skk. 161 Uo. 74. 162 Ezzel ki kell egészíteni ifj. Szentpétery Imre fejtegetéseit: (Szentpétery Emlékkönyv, Bp. 1938. 452.) „hogy a nagyobb hitelesség fogalma lassanként összeolvadt a vörös pecsét használatával." 163 L. fenn 2. j. A továbbiakban az a—e pontok Szilágyi nyomán.