Levéltári Közlemények, 28. (1958)
Levéltári Közlemények, 28. (1958) - FOLYÓIRATSZEMLE - Szedő Antal: Rassegna degli Archivi di Stati, An.. 16. (1956) / 315–316. o.
316 Folyóiratszemle a sottesezione-król ír. Ezek tulajdonképpen államosított városi levéltárak. Kifogásolja, hogy a „sopraintendente" (levéltári felügyelő) helyett megbízás alapján gyakran az állami levéltár igazgatója gyakorol felügyeletet, hogy a város elég könnyen kérheti a „sottosezione" jelleg megszüntetését, hogy a sottosezione direktorának helyzete labilis (nem tudja hová húzzon: a városhoz, vagy az államhoz, vagy pl. nem állíthat ki hiteles másolatot.). Ezek után vitatni lehet a „sottosezione" állami intézmény jellegét. (Szerző állami intézményként szeretné látni ezt az intézményt.) SALADINO hivataltörténeti munkát ír a Nápolyban, a 10 éves napóleoni uralom idején felállított államtanácsról és annak központi szerveiről. SANCASSANO ismerteti Alessandri Canobbio krónikaíró a veronai városi levéltárban a XVI. században kifejtett levéltári munkásságát. A harmadik szám az 1956-ban Firenzében lezajlott III. Nemzetközi Levéltári Kongresszusnak van szentelve. Ismerteti a kongresszus lefolyását, külső eseményeit, közli az előadók jelentéseit a három tárgykörben (levéltári épületek, selejtezés, magánlevéltárak) és az olasz hozzászólásokat. Mivel a kongresszust a Levéltári Híradóban részletesen, a Levéltári Közlemények e számában más helyütt röviden ismertettem, illetve ismertetem, itt az olasz felszólalások taglalására szorítkozom. Az új levéltári építkezésekkel kapcsolatos vitában az első olasz felszólaló ARMANDO LODOLINI volt, aki érdekesen fejtegette, hogy milyen nehezen valósult meg az olasz központi (nemzeti) levéltár. Lehetetlen volt olyan módon létrehozni egy központi levéltárat, hogy a történeti olasz államok hatalmas levéltárait egyesítik, itt az érdekelt területek ellenállása legyőzhetetlen volt. Meg kellett tehát várni azt az időt, amikor az egyesült Olaszország központi hivatalainak irattári anyaga levéltári anyaggá érik. CARBONE felszólalásában a 3 olasz levéltárban (Róma, Palermo és Perugia) felszerelendő fertőtlenítő kamrákat ismerteti. A kártékony élőlényeket elpusztító gáz itt légritkított térben hat, így jobban átjárja az intercellularis részeket. ELIO LODOLINI a dél-amerikai államok levéltárairól hozott érdekes adatokat. SAPORI a Firenzei Állami Levéltár számára új épületet tart kívánatosnak. Ugyanis a jelenlegi székhely, az „Uffizi" nem alkalmas. Egyes raktárhelyiségekben a napfény, más raktárhelyiségekben a nedvesség ártalmas az iratokra, azonkívül nagy a távolság a raktárak és a kutatóterem között. A selejtezéssel kapcsolatos problémakörben LOMBARDO, ez a rendkívülien eredeti művelője az archivisztikának, fejtette ki cikkeiből is ismert nézeteit, melyek szerint csak két alapvető levéltári feladat van:'a megőrzés és a feltárás. Az utóbbi feladatot szolgálja az iratok rendezése és leltározása. A selejtezés a rendezés részkérdése, csak levéltáros végezheti és akkor, amikor keletkezésük után 50 évvel az iratok a levéltárba kerülnek. GIORDANO helyesebbnek tartja, ha a selejtezési ügykörjegyzék a megtartandó iratokat sorolja fel. Követésre méltó példának tartja az átmeneti levéltárak intézményét, fenntartva az irattermelő szerv rendelkezési jogát. Kifejti, hogy a modern korban az iktatókönyv is kiselejtezhető, mivel nem fejti ki részletesen az irat tartalmát és mivel a keresés az irattári terv alapján történik. LODDO CANEPA rámutatott arra, hogy a szerveknél sok a régi iratanyag, melyet nedvesség, penész, meggondolatlan selejtezések pusztítanak. Helyes lenne az ilyen anyagokról nagyvonalú, ideiglenes leltárt készíteni, melynek alapján legalább az iratok sorsa szemmel tartható lenne. SPERANZA Casanova selejtezési elméletét eleveníti fel, mely szerint úgyszólván semmi sem selejtezhető ki. Példákat hoz fel arra, hogy értéktelennek nyilvánított iratok értékes iratok elpusztulása után értékessé váltak. A magánlevéltárakkal kapcsolatos vitában ELIO LODOLINI rámutatott arra, hogy magánjogi és közjogi intézmények között az egyes országokban máskép tesznek különbséget. Pl. a bankok Olaszországban lehetnek magánjogi és közjogi személyek. NICOLINI ismertette a Banco di Napoli levéltárát. A bank a XIX. században keletkezett úgy, hogy több XV— XVI. században létrejött kisebb-nagyobb bank egyesült. SPERANZA helyesli azt a népnevelő munkát, amelyet Angliában a társadalmi egyesületek a magánlevéltárak irányában kifejtenek. Ezek eredménye a sok önkéntes letét. Szedő Antal
