Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - IRODALOM - Borsa Iván–Entz Géza–Tóth András: Documente privind istoria Romîniei. Redactor responsabil Mihail Koller. Bucureşti, 1951–1956 / 243–254. o.

244 4 Irodalom hiányzanak az egységes és következetesen keresztülvitt szempontok. Érdekes megfigyelni, hogy a források közlése a XX. század első felében érezhetően megcsappan. E tudománytörténeti ismertetés és értékelés végén 14 pontban foglalja össze az 1948-ig megjelent román forráskiadványok hiányosságait. 1. A középkori forráskiadványok általában nem közlik a kiadás célját, kiknek szól a kiadvány, milyen elvi és módszertani alapon történt a publikáció. 2. A nagyobb publikációkba^ nemcsak oklevelek vannak, hanem mindennemű egyéb történeti források (elbeszélő, emlékiratok, újságcikkek stb.) is vegyesen. Egyesekben nem is a közlések, hanem a velük kapcsolatos tanulmányok uralkodnak. S. Az anyag a legkülönbözőbb szempontok szerint van csoportosítva (őrzőhely, származás, terület, nyelv stb.). 4. Még XV. századi okleveleket is gyakran csak szűkszavú regesztában közölnek. 5. Az okleveleket, hol csak eredetiben, hol csak fordításban, hol régi fordításban közlik. A szláv szövegek átírásában rendszertelenségek vannak. Sok a hibás szöveg. 6. Gyakran nincsenek számozva a közölt oklevelek vagy a számozás rendszertelen s így nehéz a hivatkozás. 7. Nagyon sok hiba és következetlenség csúszott a keltezések megállapításába. 8. Gyakori, hogy a szöveget nem előzi meg tartalmi összefoglalás vagy ez az összefoglalás igen szűkös. A keltezés adatainak sorrendje ingadozó. 9. Olykor nem nevezik meg az oklevél őrzési helyét és jelzetét. 10. Nem mindig teljes az oklevél közlése, a címzés kimarad. 11. A kiadványok jegyzetelése hol hiányzik, hol igen bő és elnyomja magát a szöveget. 12. AÄ oklevélrevonatkozó irodalom és bibliográfia kimarad. 13. Egyes gyűjteményekből hiányzik a közölt oklevelek időrendi jegyzéke. 14. Gyakran hiányzik vagy hiányos a mutatók része, elmarad a sajtóhibák jegyzéke. / Száz év forráskiadványainak ilyen jellegű értékelésével azonban — úgy véljük — nem lehet minden tekintetben egyetérteni. Az értékelés ugyanis igen veszélyes talajra tévedt, amikor nem tett különbséget a százéves fejlődés különböző ideje alatt megjelent, természetszerűen különböző fejlettségű forráskiadványok között. Nem lehet ugyanis egy száz év előtti forráskiadványtól olyan kiforrott módszert és pontosságot követelni, mint a közelmúlt már sok tapasztalatra támaszkodó közzétételeitől. Helyesebb lett volna a kérdést fejlődésében vizsgálni és így megállapítani egyrészt azokat a tartalmi, módszeri és formai eredményeket, melyeket elértek, másrészt azokat a hiányosságokat, melyek nem küszöbölődtek ki. A polgári korszak forrásközlései — mint a tanulmány hangsúlyozza — nem tudták megvalósítani egy olyan codex diplomaticus összeállítását, melyben tér- és időkorlátok nélkül megtalálhatók az összes román területekre vonatkozó okmányok. A román nép történetére vonatkozó teljes anyag helyett csak bizonyos szempontok szerint kiválasztott oklevélcsoportokra terjedt ki a figyelem. A Román Tudományos Akadémia az új történeti körülmények között 1948-ban elhatározta, hogy a legjobb szakemberek együttműködése által létrehozza a fenti című gyűjteményt, amely a népköztársaság népének teljes történeti anyagát magában foglalja s ezáltal minden szempontú vizsgálat számára a legtágabban értelmezett lehetőségeket biztosítja. A szerkesztőbizottság úgy döntött, hogy minden kötet előszavában a közölt forrásokra vonatkozó legfontosabb megállapítások mellett fel kell hívni a kutatók figyelmét néhány olyan, a közölt anyagban, tükröződő társadalmi kérdésre, melyek a kötet forrásanyaga iránti érdeklődést felkeltik és ébren tartják. Egy ilyen nagy apparátussal dolgozó nagyszabású vállalkozásnál különösen fontos á közlés módszerére vonatkozó elvek lerögzítése. Ezt a körülményt a bevezető tanulmány is elismeri, s a tanulmány megírásakor már megjelent 27 kötet tapasztalatait is figyelembe véve, rögzíti ezeket az elveket. Az- elveknek ez a viszonylag késői közzététele azonban inkább jelenti a 27 kötet megalkotásánál figyelembe vett elvek fejlődésének történetét, mint egy nagyszabású munkálat beindításának elvi alapvetését. A sorozat létrejöttének körülményei tehát — úgy véljük — igen tanulságosak mind azok számára, akik a köteteket tanulmányozzák, mind pedig azok számára, akik a jövőben hasonló forráspublikáció megszervezésével kívánnak foglalkozni. A bukaresti munkaközösség első célkitűzése az volt, hogy a kiadatlan és nehezen hozzáférhető forrásokat elsősorban, de a többi XVI—

XVII. századi oklevelet is legalább regesztában ki kell adni. Megállapították, hogy minden olyan történeti forrás belföldinek számít, melyet Moldvában, Olténiában, Munténiában és Erdélyben adtak ki vagy ez országrészek számára íródtak. Elhatározták azt is, hogy az Erdélyre vonatkozó okleveles anyagot 1437-ig, a többi országrészekre vonatkozó anyagot pedig 1650-ig teljességében közzé kell tenni, az e korhatárnál későbbi anyagban azonban téma sze-