Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - IRODALOM - Baraczka István–Bélay Vilmos–Iványi Emma–Nagy István–Wellmann Imre: Schriftenreihe der staatlichen Archivverwaltung. Nr. 2–7. Berlin, 1952–1956. / 215–229. o.

Irodalom 227 költőfejedelem nemcsak kora állami vonatkozású szóhasználatában ismerte a szerves levéltár fogalmát, hanem azt az irodalmi levéltárra is kiterjesztette, s munkáinak gyűjteményes kiadásával kapcsolatban nagy figyelmet szentelt saját iratanyaga (nem csupán kéziratai) rendezésének. Helyileg kevésbé kötött s ezért ugyancsak általánosabb érdekű két további levéltártörténeti tanulmány. Az elsőnek címe: „Pertinenz und Provenienz in den alten Ordnungssystemen mittelalterlichen Stifts- und Klosterarchive", szerzője Harald Schieckel drezdai levéltáros. A cikk végigkísér a középnémet szerzetesi levéltárak munkáján a regesztakészítéstől az elhelyezésig, külön kitérve arra, hogy az okleveles anyagnak a XV. századtól szokásban volt rendezése, jelzetelése során milyen gyakorlat érvényesült. Megállapítja, hogy a csoportosítás többnyire a szerves összefüggéseket szétszakító (helyi stb.) pertinencia szempontjaihoz igazodott, de a kolostor kötelességeit, jogait, tagozódását tükröző proveniencia érvényesülésére is van példa. Ügy véljük azonban: vitatható, vajon beszélhetünk-e, még bizonyos megszorítással is, a proveniencia- (vagy inkább regisztratúra-) elv érvényesüléséről olyan levéltár-létrehozó szervek esetében, melyek az állandó, folyamatos ügyintézést nem ismerik? Túlzásnak tetszik ennyire visszavetíteni a proveniencia gyakorlatát, noha arra, az elv megformulázása előtti időből, már példát szolgáltatott korábbi cikkében Berent Schwineköper magdeburgi levéltáros. Alapos történeti elemzésre épített, „Das ,Gutsarchiv' als Archivtypus" c. mostani tanulmánya vitatja a Brennekétöl megfogalmazott „Gutsarchiv"- (uradalmi levéltár-) típus tisztán magánjellegű eredetét, s azt keletkezési (és fontossági) sorrendben patrimoniális-felsőségi, birtokgazdasági s az előző kettővel öszszefüggő családi levéltártípusra bontja fel. Bár eredményei a hűbéri fejlődés eltérő jellege miatt a mi viszonyainkra közvetlenül-nem alkalmazhatók, s gyakran a hármas szétválasztás sem megy erőszakolás nélkül, nálunk sem ártana jobban ügyet vetni azokra az állami jellegű bíráskodási-közigazgatási funkciókra, melyekből magánlevéltáraink anyagának legnyomósabb része ered. A végére hagytuk azt a három értekezést, mely legtöbb tanulságot rejt magában hazai levéltárosaink számára. A gyakorlati levéltári munka számunkra is égető problémáihoz vezet át Helmut Löízkenek, a potsdami német központi levéltár és levéltártudományi intézet igazgatójának tanulmánya: „Zur Erschliessung von Archivbesiänden". Bár a német levéltárak alapjában tárgyi rendszere a munka számára egészen más feltételeket biztosít, rendkívül tanulságos végigkövetnünk: német földön milyen módszerekkel iparkodnak elérni a levéltári anyag tárgyi feltárását, azt, ami a szerző szerint a levéltáraknak mindinkább fő feladatává válik. A kiindulópont egy-egy tárgyi iratkötet (csomó) címének (Aktenbetreff) pontos felvétele, illetve kiigazítása a szükséghez képest; e címeket sorolják azután fel a Findbuch-ok (leltárak). A kötetbe foglalt egyes iratokra külön tárgyi utalások (Intusvermerke, Darinvermerke) hívják fel a figyelmet, elvileg főképp olyan esetben, amikor az illető irat meglétére az iratkötet felirata nem enged következtetni. Egyes állagokon bizonyos (pl. munkásmozgalmi) szempontból végighaladó tárgyi utalásokból adódnak a mi „tematikai feltárásiunknak megfelelő „Bestandsübersicht"-ek (némileg hasonlóan a múltszázadi szubjektív válogatáson épülő, néha mkább félrevezető ,,Analyse"-khez). Kisebb terjedelmű fontos állagoknál számításba jöhet a regesztázás, de nem egyes iratonkint (ez kivihetetlen), , hanem tárgyi iratkötetenkint, az egyes iratok kiadóját, címzettjét és dátumát is megadva. Szálankinti, sorozatszerű irat-konvolutumok anyagából lehetőleg kisebb tárgyi egységet alkotó fasciculusokat igyekeznek összehozni, s azután kerül sor ezek — esetleg egyes ügyiratokig lemenő — jegyzékelésére; újabb, XIX—

XX. századi sorozatok esetében kívánatosnak tartja az egy-egy ügyre vonatkozó iratokat egybegyűjteni s ezek rövid tárgyával helyettesíteni az aktakötet feliratát. A lehetőségeknek széles skálája nyílik tehát, egészen az iratpublikációig: mindenesetre kívánatos, az állag adottságaihoz s az időbeli lehetőségekhez képest, az iratkötetek címén túlterjedő, de szubjektív válogatást mellőző anyagfeltárás. A szerző a különféle átfogó levéltári segédleteket (Übersicht, Archivführer, Findkartei, Findbuch, Inventar, Aktenbestandsbericht) is előszámlálja, rövid jellemzésükön azonban erősen érzik, hogy egységes műfajok még kevéssé kristályosodtak ki s a terminológia bizonytalan. Feltétlenül igazat kell neki adnunk abban, hogy az egész kérdéskomplexus a problémák behatóbb, rendszeres, módszeres taglalását, az eddigi eljárások felülvizsgálását kívánja. Ügy gondoljuk, a fogalmi tisztázáshoz, az egyes átfogó levéltári segédlet-típusok rendszerező kimunkálásához segítséget nyújthat, ha* világosan elkülönítjük az egyes levéltári funkcióknak (megőrzés, belső rend biztosítása, felhasználhatóság előmozdítása) megfelelő 15*