Levéltári Közlemények, 28. (1958)
Levéltári Közlemények, 28. (1958) - IRODALOM - Baraczka István–Bélay Vilmos–Iványi Emma–Nagy István–Wellmann Imre: Schriftenreihe der staatlichen Archivverwaltung. Nr. 2–7. Berlin, 1952–1956. / 215–229. o.
218 Irodalom okirati és nem okirati természetű íratok gyűjtőfogalmaként szerepelt. Az újkorban fejlődött ki az akta ma használatos jelentése. E szerint az akta, akták elnevezéssel általában nem okirati, nem okleveles természetű iratanyagot illetnek. Meisner fejtegetéseinek lényege az, hogy bár az oklevél és az akta két különálló iratféleség, mégsem különíthető el teljesen egymástól. Az oklevél és akta esetében sziámi ikerként összenőtt két típusról van szó, amelyek egymás nélkül teljesen nem érthetők meg, s amelyek az ügymenetben egymást kiegészítik. Az oklevélben befejezett és megfogalmazott jogi ügyet ugyanis az akták készítik elő, ezek tartalmazzák és hordják össze hozzá a tényanyagot. Az aktában lévő különféle jelentések, vélemények, felterjesztések, leiratok, stb. alapján alakul ki az oklevélben, végleg lefektetett jogi ügylet. Az oklevél és akta e szoros kapcsolatuk révén tehát fogalompárnak minősíthető. A másik érdekes, levéltártudományi tárgyú tanulmány B. Schwineköper, magdeburgi levéltárostól való (Zur Geschichte des Provenienzprinzips). A levéltári elmélet sokat vitatott kérdéséhez, a proveniencia elvének eredetéhez nyújt újabb adalékot. A szerző szerint a proveniencia elve, a levéltári rendezés eme sarkalatos elve, nem annyira elméleti meggondolásokból, mint inkább a hatósági ügyvitel szükségleteiből és gyakorlatából fejlődött ki. Több régi levéltár rendezésénél az ésszerűség sugallta az eredeti származási összefüggése'k tiszteletbentartását, még mielőtt a „respect des fonds" elvét az 1841. évi francia levéltári rendelet hivatalos érvényre emelte volna vagy pedig a levéltári teoretikusok különféle munkáikban a proveniencia elvét felfedezték vagy kielemezték volna. Épp ezért a proveniencia elve eredetének kutatásához elsősorban nem a régi levéltári teoretikusok munkáit kell tanulmányozni, hanem inkább egyes levéltárak történetét kell megvizsgálni. Schwineköper a magdeburgi levéltárat vizsgálta meg ilyen szempontból. Kutatásai folyamán arra az eredményre jutott, hogy a magdeburgi levéltár 1822. évi felállításánál, az anyag rendezésénél már érvényesült a proveniencia elve, bár a „proveniencia" szót még nem használták. Az okleveleket még ugyan bizonyos földrajzi hovatartozás (pertinencia) szerint rendezték, az akták rendezésénél azonban az anyagot már hatóságok szerint csoportosították, s az egyes hatóságokon belül az iratokat vagy tárgyuk szerint betűrendben, vagy az eredeti regisztratúra meghagyásával helyezték el. Az egyes hatóságok anyaga, eredeti levéltári testek gyanánt tehát érintetlenül maradt. Más német levéltárak felállításánál, anyaguk elsődleges rendezésénél is találkozhatunk hasonló példákkal. A düsseldorfi kormányzati levéltár részére kiadott 1824. évi rendezési utasítás alapjában véve szintén megfelel a proveniencia elvének. A münsteri állami levéltárban, a XIX. század 20-as éveiben pedig magától értetődően történt meg az aktaállagok provenienciák szerinti felállítása. A történeti segédtudományok és a levéltártudomány köréből való értekezésekből még Schieckel, drezdai levéltárosnak a drezdai tartományi levéltár okleveleinek leltározásával kapcsolatos tanulmányát lehet megemlíteni. (Methoden, Probleme und Ergebnisse der Inventarisation der Urkunden des Sächsischen Landeshauptarchivs Dresden). A szerző szerint az oklevelek leltározásánál más az eljárás, mint az aktáknál. Az aktaállagok leltározásánál fel kell tüntetni a fő tartalmat és a fontosabb ügyeket. Az oklevélállagoknál ez nem szükséges, de nem is lehetséges. Minden oklevél külön darab, külön tárgy, ezek tartalmát ismertetve regesztagyűjtemény keletkeznék. Az oklevelek leltározásánál az a fő cél, hogy felvázoljuk az oklevélállag történetét, s meghatározzuk a provenienciák története alapján az állag idő- és térbeli kiterjedését. — A történeti segédtudományok és a levéltártudomány köréből vett értekezések csoportjához a fentieken kívül még két levéltártörténet és a chemnitzi oklevélhamisításról szóló tanulmány tartozik. A kötetben megjelent tanulmányok második csoportja gazdaság- és társadalomtörténeti tárgyú. Ezek közül, magyar vonatkozásai miatt elsőnek a Fuggerek hohenkircheni ércolvasztójának működéséhez kapcsolódó értekezést említhetjük meg (W, Schmidt— Ewald, Zwei Fugger— Faktoren auf der Hütte zu Hohenkirchen). A Fuggerek a 16. század első felében ebben a hámorban dolgozták fel a Thurzókkal kötött szerződés alapján a magyarországi bányákból (Besztercebánya) származó rézércet. Az ércből nyert ezüst elszállítása ugyanis az ezüstkiviteli tilalom miatt Magyarországról nem volt lehetséges. Ezért folyamodtak a Fuggerek az érc külföldön való feldolgozásához, mivel az ezüst- vagy rézérc nem esett kiviteli tilalom alá. Igen érdekes H. .Grögernek a meisseni porcelángyár 18. századi szociális és munkásviszonyaival foglalkozó értekezése. (Die Arbeits- und Sozialverhältnisse der
