Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - IRODALOM - Bélay Vilmos–Komjáthy Miklós–Mezey László: A történeti segédtudományok a római X. Nemzetközi Történész Kongresszuson / 201–210. o.

204 Irodalom Ebben a hatalmas anyagban rendet teremteni, a kutató és feldolgozó munka számára, azt áttekinthetővé tenni, ismét csak a datálás és lokalizálás kérdéseinek kielégítő megoldásával lehet. Nagy kérdés persze, hogy van-e valami kilátása sikerre, a teljes anyag keltezési és helyhezkötési munkáinak? Post véleménye etekintetben ingadozó, mégis úgy látszik, hogy inkább bizonyos fontos kutatási szempontok szerint szelektált publikálásra gondol. Számbaveszi a már elért eredményeket, amik nem túlságosan jelentősek, egészükben természetesen. Kitűnő részletkutatások közé számíthatjuk pl. Boson, Paléographie vadőtaine-jét. Általánosságban azonban még igen sok a teendő. Szükséges az egyes országok ekorbeli paleográfiai emlékeinek közzététele, mégpedig válogatásban. Örvendetes, hogy azok között az országok között, melyeknek írástörténeti dokumentumait publikálásra» ajánlja, Magyarország is szerepeL Reméljük, hogy ennek a valóban nem indokolatlan kívánságnak eleget is tehetünk. E korszak írástörténetét leglényegesebben befolyásoló tényezők között Post is az egyetemeket tartja nyilván. E ma már egyébként egyre általánosabban tért hódító felfogás szilárd megalapozóját Hajnal Istvánban tiszteli, kinek ugyan Post még csak a Scriptoriumban megjelent rövidebb angol nyelvű tanulmányát idézi, azóta megjelent francia munkája úgy látszik még nem jutott el hozzá. Valóban teljes joggal szoktuk különösen a XII—XIII. századot egyetemi íráskorszak néven emlegetni. Ezért tartja Post elmellőzhetetlennek, hogy az egyetemi íráskoprodukció körülményeinek,, a stationariusok szerepének és a pecia kérdésnek végleges tisztázására is sor kerüljön. A kéziratok másolása, különösen a rövidítések alkalmazása, térkihasználás (Apparátusok) tekintetében kéziratfajtánként különböző problémákat vetett fel. Ezért látszik indokoltnak Postnak az a javaslata, hogy a facsimile-publikáció a középkori tanulmányi ágak szerint különüljön el. Javasolja, hogy külön kerüljön feldolgozásra a skolasztikus teológiai és filozófiai, az orvosi, matematikai, természettudományos, római jogi, kánonjogi, szokásjogi és politikai irodalmi anyag. Egy-egy album 25—50 jól megválasztott, írást és textust jól illusztráló hasonmásból álljon, írástörténeti és szaktudományos bevezetéssel. Jónak látná továbbá még a különösen sok nehézséget okozó XIV—

XV. századi írás emlékeinek jó átírásos közzétételét, azután a hivatali és üzleti élet írásának alapos feldolgozását is. E tanulmányokból ugyancsak szervesen nő ki Ffanco Bartoloni tanulmánya (Palaeografia e eritica testuale}

5 a paleográfia és a szövegkritika problémáival foglalkozó tanulmánya. Hiszen a paleográfia és a szövegkritika összefüggései igen régiek és közismertek. A paleográfiai meggondolások nem egyszer döntően esnek latba mind a „recensio", mind az „emendatio" tekintetében. Hogy az írás fejlődéstörténetéből vont következtetések a szövegek leszármaztatása, egymáshoz való viszonyuk tisztázása munkájának lényegét teszik ki, ma is* általánosan elismert dolog. A recensio nem kis részben paleográfiai feladat. Más a helyzet a szöveg javítása, esetleg rekonstrukciója^ az emendatio dolgában. Eddig az volt az általános felfogás, hogy a nyilvánvalóan másolási hibák az eredeti írására és korára engednek következtetést, ha megállapítható, hogy a tévedés az eredeti betűformáinak a másoló számára szokatlan, vagy éppen ismeretlen voltának a következménye. Ugyanez vonatkozik természetesen a rövidítések és siglák rossz feloldásából eredő szöveghagyományozási hiányosságokra. A szövegtörténeti és kritikai munka mind ez ideig bőséges teret engedett emez elvek alkalmazásának, jóidéig minden fenntartás nélkül. G. Pasquali (Storia della tradizione e eritica del testo, Firenze, 1934, 1952.) azonban a paleográfiai módszer alkalmazását a szövegkritikából kizarandónak tartotta és csupán a recensio területére korlátozta. Nem tartott ugyanis lehetőnek annyira mechanikus másolómunkát, mély a téves olvasatot minden további nélkül viszi át a másolatba. Pasquali kételyei azonban csak saját magukkal szemben támasztottak újabb kételyt, hiszen egy több százados tudományos tapasztalattal kerültek szembe. Különösen a hazai szövegekkel foglalkozó tudott nehezen megbarátkozni az olasz tudós rigorizmusával. Középkori történeti és irodalmi, latin és magyar forrásanyagunk legnagyobb részben csupán egy másolatban reánk maradt „textus unius codicis", melynek emendálásánál lépten nyomon kénytelenek vagyunk a „divinatio" eszközéhez nyúlni és amelynek leszármazását csak kikövetkeztetett szövegekben tudjuk rekonstruálni. A kikövetkeztetés pedig nem utolsó sorban paleográfiai érveken kell, hogy nyugodjon. 5 UO. 424—443. h