Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - FORRÁSKÖZLÉS - Purjesz István: A török hódoltság Pest megyében a XVII. század második felében : Pest megye 1688. évi vizsgálati jegyzőkönyve a török ellen / 173–200. o.

178 Purj esz István tért át a megsommálás rendszeréről, amikor a faluval meghatározott nagyságú, nagyobbrészt pénz-szolgáltatásban állapodott meg — a tizedelésre, ami legtöbbször a termények természetbeni beszolgáltatását jelentette/

10 A termény terhek emelkedését mutatja a Pest megyei-vizsgálati jegyzőkönyv is: a deutrum 6. pontja arról beszél, hogy a régi pénzadó mellett a szpáhi újabban tizedet is vesz, az erre adott válaszok pedig, már azt panaszolják, hogy a török birtokos az „igaz tizeddel" sem. elégszik meg, hanem annál is jóval többet sajátít el a parasztok terméséből. Emellett sok ^község. említi, hogy utóbbi időben több „élést", vajat, mézet, vágómarhát kénytelen adni a töröknek. A termény terhek emelkedésének alapja a török földesurak azon törekvése volt, hogy minél nagyobb, áruként értékesíthető termékmennyiséghez jussanak. A hódoltsági társadalomban végbemenő átalakulás nagy jelentőségű a török uralom értékelése szempontjából is. A hódoltsági területen a magyar földesúri osztály a török hódítás következtében nem tudta kiépíteni a „második jobbágyság" rendszerét; a hódolt parasztnak — éppen ezért — nem kellett a földesúri majorságokban robotolnia s nem érezte a jobbágyi kötelékek szorosabbá válását a XVI. században: így a királyi területen lakó társaihoz képest viszonylag szabadabb, önállóbb életet. élt.

40

^ 40 Borsod megye 1641. évi vizsgálati jegyzőkönyve i. h.: Mályi, Tiszakeszü, Kisgyőr, Keresztes, Csernely, Visnyő, Tapócsán, Kondó, Várkony, Ludna, Balaton, Báníalva, Arló, Disznósd, Sikátor, Csókva, Járdánháza, Parasznya, Lászlófalva. 40/a Vö. Majláth Jolán: A török hódoltság. Demokrácia és köznevelés Bp. 1945, Nem tekinthetjük feladatunknak, hogy a Majláth Jolán által a török hódoltságról adott értékeléssel részleteiben foglalkozzunk, mégis ezzel kapcsolatban, részben a Pest megyei adatok alapján — egészen röviden — néhány megjegyzést kell tennünk. Majláth Jolán törekvése — annak bizonyítása, hogy újabbkori történeti fejlődésünknek a nyugati társadalmakétől eltérő vonalát, „visszásságait", nem lehet pusztán a 150 éves török uralom következményeként magyarázni — kétségkívül alapvetően helyes. Valóban, a régi Magyarország sokat hangoztatott „szegénysége", „elmaradottsága", „parlagisága", pontosabban polgárosulatlansága nem csak, nem egyedül s nem is elsősorban a török hódítás pusztító hatásában gyökeredzik, hanem alapvetően az általános keleteurópai fejlődésben, annak a XVI. század elején a nyugatihoz képest bekövetkezett elferdülésében, amelyet magyar viszonylatban különböző tényezők — köztük a török hódítás is — jelentékeny mértékben befolyásoltak, módosítottak, színeztek, de amelyen belül a török sikeres előretörése sokkal inkább okozatként, mint okként szerepel. (A központosított államszervezet fokozódó gyengülése és széthullása, a feudális anarchia előtérbenyomulása a XV.—XVI. század fordulóján lazította fel a talajt a török támadás előtt.) Majláth Jolánnak a török hódoltságról adptt értékelésével azonban több ponton nem értünk egyet: 1. Véleményünk szerint túlzottan magasra értékeli a török társadalom fejlettségét, amikor „haladottabbnak" ítéli az egykorú magyar társadalomnál. 2. Szerinte „a török uralom elpusztította e terület (a hódoltság) népe fölül az állami, megyei és földesúri hatalmat, tehát az egész fölső rendi struktúrát, elpusztította a jobbágyfalvakat és az egész jobbágyi társadalomstruktúrát" s ennek következtében „meglazult a földesúri viszony, szinte teljesen megszűnt a vármegyei közigazgatás". Kétségtelen tény, hogy a török hódítás következtében a feudális uralkodó osztály és szervei, így a megye is, eltávolodtak a hódoltsági területtől, annak életét sokkal kevésbé és csak távolról tudták irányítani,. ami a hódolt parasztság mindennapi életének s gazdálkodásának szabadabb, önállóbb vitelét tette lehetővé s bizonyos esetekben, kedvezett a már meglévő mezővárosi autonómiák megszilárdulásának, megerősödésének, kiteljesedésének. Ez azonban elsősorban azt jelentette, hogy / a hódoltsági területen — a magyar földesúri osztály részéről — nem érvényesülhettek azok a „második jobbágyság" rendszere felé .mutató tendenciák (erősebb személyi függés, a robot előtérbe nyomulása), amelyek a királyi Magyarország területén ebben a korban már erősen éreztették hatásukat, — és ez valóban nagy jelentőségű a hódolt parasztság életformája és gazdálkodása szempontjából —, de nem jelentette az „állami, megyei és földesúri hatalom elpusztulását", a feudális függőségi viszonyok tényleges megszakadását. Nem lehet arról beszélni — még a török födesúrhoz fűződő jobbagyi köteléket figyelmen kívül hagyva sem —, hogy a hódoltsági terület lakossága tulajdonképpen „ténylegesen nem is jobbágy", aki a magyar földesúr, megye s állam hatalmát csak „képletesen", önként, megszokásból ismeri el. A Pest megyei adatok — így az általunk közlésre kerülő megyei inquisitio is — azt mutatják, hogy a kapcsolat a hódolt jobbágyság és a magyar feudális uralkodó osztály között korántsem volt olyan „hézagos", mint azt Majláth állítja. A XVII. század derekán a megye állandó, szerves összeköttetésben van a hatósága alatt álló területtel: rendeleteit currensek útján rendszeresen közli a lakossággal; közigazgatási funkciókat lát el: a határok igazításában pl. olyan kizárólagosságot követel magának, hogy igen szigorúan bünteti azokat a helységeket, amelyek ilyen ügyben a törökhöz fordulnak, a hódolt területen élő megyei esküdtek útján helyszíni tanúkihallgatásokat foganatosít; bíráskodik is, s végül rendszeresen vet ki és szed be adót a hódoltsági területen. Ez a „magyar rendre" fizetett adó — bár összegszerűen sem volt jelentéktelen — lehetett kisebb a török részre fizetettnél, de általában korántsem volt „képletes", csak a megszokásból eredő, amely mögött nem állt „közvetlen hatalmi tényező". Ha ez nem így lenne,. akkor a hódolt helységek nem kérvényeznék a megyétől az adóterhek mérséklését (pl. Duna— bogdány, int. Inut.' 1668. No. 6.), s nem fordulnának ilyen ügyekben segítségért földesuraikhoz (pl. Cegléd, valamint Tök, Int. inut. 1668. No. 13. és 18.). Már ezek a példák is mutatják, hogy a földesúr és jobbágya közötti kapcsolat fennállt, s nem volt olyan „laza", mint azt Majláth fel-